Mikialbum

Képek minden mennyiségben Miklósról, havi bontásban továbbra is a vidga.extra.hu oldalon. Tegnap frissítettük az októberi választékot. Jó nézegetést!

Megálmodott diagnózis

Az elmúlt éjjel eléggé zavarosat álmodtam. Aztán azt álmodtam, hogy felébredtem, és megbeszéltem Gabival, hogy elaludtam a nyakamat, így nem jutott elég vér az agyamba, és ez okozta a zavaros álmokat. Ezután valóban felébredtem, konstatáltam, hogy tényleg elaludtam a nyakamat, kicsit megtornáztattam, majd visszaaludtam, ezúttal valóban sokkal nyugodtabban. Érdekes.

Derűs október

Ezer éve nem írtam ide. Ez már csak így megy: néha napokon, heteken keresztül rendszeres késztetést érzek, hogy számos gondolatmorzsát megosszak a nagyérdeművel (nem mintha a nagyérdemű olyan jól járna ezzel), máskor meg hosszú ideig semmi sem kívánkozik a monitorra. De most azért mégiscsak leírnék néhány apróságot.

Az egyik ez a bizonyos pénzügyi válság, ahol megincsak igaz a régi mondás, miszerint szép lehetsz, de okos nem. A dollár árfolyama az elmúlt másfél hónappban örvendetesen alakul, legalábbis az euróhoz és a forinthoz képest, ha ez a folyamat kitart még néhány hétig, akkor már alig lesz rosszabb az árfolyam, mint amikor hazaköltöztem, érdemes lesz hát átváltanom a maradék dollárjaimat is. Mindeközben az euró alapú befektetésem a többi tőzsdei papírral együtt rohamos tempóban veszít az értékéből, eddig kb. 25%-os veszteséget halmozva fel, és miközben könnyesen figyelem a napi árfolyam alakulását, az örök tőzsdei kérdésen töröm a fejem: eladni vagy kivárni? Tanácsokat persze mindenki osztogat, biztosat meg nyilván senki nem tud mondani.

Ennél sokkal örvendetesebb, hogy a fiam szépen növöget és fejlődik. Múlt héten átlépte a 60 centimétert, ami 12 centis növekedés a születési hosszához képest, nem rossz teljesítmény. Az értelme pedig napról napra nyílik. Két hete volt a keresztelője, a szertartás után tartottunk otthon egy kis családi pogácsázást; itt vettem észre először, hogy több ember közül is kiszúr magának és megörül nekem. Az elmúlt napokban többször is előfordult, hogy reggel, mikor odamentem az ágyához, már ébren találtam, nagy szemekkel nézelődött, de csöndben volt, viszont amikor észrevett, széles vigyorral és heves kalimpálással üdvözölt. Most is a kanapén fekszik, játszik a halaival, és dumál.

Tutálibe(r)

A gyerek kb. két hete elkezdett élénken érdeklődni a hangok iránt, láthatóan figyel, ha szól a zene, és hangadással jelzi, ha megáll. Még jó, hogy a lakásfelújítás során elővettük a megörökölt és különféle polcokon porosodó hanglemezeket, valamint az én régi lemezjátszómat, és helyet adtunk nekik az olvasósarkunkban. Most Miki is Halász Judit, Kaláka és Száz folk celsius lemezeket hallgat, akárcsak Gabi vagy én gyerekkorunkban. Van persze saját Halász Judit CD-je is, ami a mi gyerekkorunk óta jelent meg, de azért a lemeznek mégiscsak más hangulata van.

Néhány perce hallottuk a jól ismert "Hová mész te kis nyulacska" dalt, és ennek kapcsán kiderült, hogy, mint az már lenni szokott a mindenki által ismert dalok esetében, Gabi meg én másképp tudjuk a szövegét. Szerinte ugyanis "ingyom-bingyom tálibe, tutálibe málibe", szerintem viszont "tutáliber máliber". Igyekeztünk alaposan odafigyelni, hogy HJ hogyan énekli, de továbbra is mindketten a saját igazunkat láttuk megerősítve. Az ilyenkor szokásos "Google fight" legnagyobb megrökönyödésemre az ő, "r" nélküli verzióját hozta ki győztesnek, de elég szoros, 607/459 arányban, ami azért nem vehető biztosra. Úgyhogy most szeretnék egy gyors, nem reprezentatív közvéleménykutatást tartani: olvasóim közül ki hogyan emlékszik a dal szövegére?

Visszatekintés

Ezekben a percekben pontosan egy éve vagyok házas ember. Ez alatt az egy év alatt egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy megnősültem, de még azt sem, hogy "ilyen rövid" ismeretség után, ahogy néhányan csodálkozva megjegyezték. Sőt, örülök neki, hogy nem vártuk többet. Tegnap Gabival beszélgettünk kicsit az elmúlt évünkről, megállapította, hogy – legalábbis számára – az év nagyobbik részében Miki várása volt a domináns tényező. Valószínűleg tényleg így volt, mindenesetre sokkal kevesebbet utazgattunk, mint a megelőző évben, persze nem egészen véletlenül. Azért ennek ellenére belefért egy máltai utazás, Kőszegen és Villányban pár nap, és néhány nyugodt hétvége a Balatonnál, meg persze sok-sok izgalmas, változatos hétköznap. Moziban meglepően keveset voltunk: vagy azért, mert nem volt a figyelmünket felkeltő film, vagy azért, mert épp sokalltuk a mozijegy árát, vagy mert túl nagy volt a tömeg.

A mondás szerint „esküvő. egy év múlva keresztelő”. És valóban: úgy volt, hogy tegnap lesz Miki keresztelője. Csak azért nem pontosan egy évvel az esküvő után, mert idén szökőév van, és így nem a szokásos egy, hanem két nappal tolódtak el a hét napjai, tehát tavaly szombatra esett elseje, idén viszont már hétfőre, átugorva a vasárnapot. De aztán tegnap mégsem volt keresztelő, mert mindkét keresztszülő-aspiráns ágynak esett különféle nyavalyákkal, keresztszülők nélkül pedig nem könnyű keresztelőt tartani.

Ja, és nemrég betöltöttem a harmincat. Egy volt nashville-i kollégám erre rögtön azt mondaná: „harminc felett már minden megkezdett nap ajándék”. Egyébként nem érzem magam annyinak. Valahol egyszer olvastam, vagy talán hallottam, és nagyon megragadt bennem, hogy mindenkinek vagy egy „saját”, belső kora, ami leginkább passzol az egyéniségéhez, és hogy ez nem sokat változik az évek során. Amíg az ember fiatalabb ennél a belső kornál, addig nem igazán találja a helyét, nincs teljesen kibékülve magával, utána viszont nem tűnik fel, hogy öregszik, megmarad lélekben ugyanannyinak. Anyám erre azt mondta, hogy neki az osztály- és évfolyamtalálkozókon mindig az a legmegdöbbentőbb, milyen öregek a többiek. Nekem ez a belső korom valahol 25 év körül lehet, talán 27. Majd meglátjuk, tíz év múlva hogyan fogok vélekedni erről a kérdésről. Remélem, meglátjuk...

Papírország

A fenti címmel az intézeti igazgatóm írt cikket a Népszabadságban a magyarországi bürokrácia túltengéséről, szokásos szarkasztikus stílusában. Érdekes olvasmány, ha valaki, hát Inzelt igazán jól ismeri az adminisztrációval kapcsolatos törvényi előírásokat.

Vissza dolgozni

Egy hete újra dolgozom, miután letelt az egy hónapnyi szabadságom, az apasági szünetet is beleértve. Tulajdonképpen már nem is bántam, hogy visszamehettem, hiányzott az, hogy néhány órán keresztül ugyanarra a szellemi tevékenységre koncentráljak. Persze nagyon jó volt itthon Gabival meg a gyerekkel, nagyon élveztem minden pillanatát, de túl hosszú ideig egyvalamire koncentrálni nem igazán lehetett, és ez gondolom csak rosszabb lesz. Meg aztán így még jobban értékelem, amikor hazajövök, és végre együtt lehetek a családommal, nem is beszélve a hétvégékről. Most még inkább tisztelem az anyákat, akik nem egy hónapot, hanem 18-36 hónapot vannak otthon a gyerekkel teljes munkaidőben.

Szerencsére Miklós továbbra is nagyszerűen viselkedik, éjszaka alszik rendesen. Mostanra már átállt a napközbeni háromóránkénti evésre, de éjszaka továbbra is tartja a négy órát, úgyhogy a végigaludni nem is tudjuk az egészet, azért két szoptatás között egész jókat alszunk, főleg persze én. (Gabi igyekszik napközben bepótolni a kimaradt alvást.) Ezért aztán az első munkahetem nem is készített ki, pedig erre lélekben fel voltam készülve. Rokonok, barátok nagyobb gyerekkel „bíztatnak”, hogy nem lesz mindig így, ha egy kicsit megnő a gyerek, többet lesz ébren, és persze többet lesz nyűgös is, főleg ha elkezd jönni a foga, akkor jönnek majd az átüvöltött éjszakák, amikor csak apu vagy anyu vállán, séta közben nyugodt a gyerek, letenni viszont lehetetlenség. Meglátjuk, én azért bízom a fiamban.

Háromhetes

Ma háromhetes a fiam. A nőgyógyász szerint holnap kellett volna megszületnie, de hát mit csináljunk, nem akart tovább várni, gondolta, megnézi, milyen a kinti világ. Bő másfél hete van itthon. Szuper gyerek, rendesen eszik, szépen és sokat alszik, és amikor nem alszik, akkor is jól elvan magában, nézelődik, nyekereg egy kicsit magának (leginkább rövid „e” hangok sorozatát – „e-e-e” – hallatja). Sírni alig halljuk, azt is leginkább fürdés előtt-közben-után, mert azt még nem sikerült igazán megszoknia. De gyakorló szülőktől hallom, hogy ez nem is megy azonnal, beletelik egy-két hétbe, egy hónapba, jó esetben, mire a gyerek rájön, hogy a fürdés jó dolog.

Ezen a héten már sétáltunk is vele. Először csak az erkélyre tettük ki levegőzni pár percre, aztán a gyerekorvos bátorítására elmerészkedtünk vele a parkba, meg a közellakó nagyszülőkhöz egy rövid látogatásra, ma meg már autóztunk is vele Gödre, a távolabbi nagyszülőkhöz. Miklós remekül viseli az utazást, a legnagyobb részét békésen átalussza a mózeskosarában.

Az éjszakáink is nagyon nyugodtan telnek, Miki négyóránként eszik, aztán alszik tovább. Így aztán mi is jól alszunk, a körülményekhez képest igazán kipihentek vagyunk. Szumma szummárum, minden tökéletes.

Végre itthon

Itthon van a fiam! Ma végre hazahozhattuk a kórházból, ahol mostanra minden értékével elégedettel voltak, még a súlygyarapodásával is. Azóta már megvolt az első itthoni szoptatás is, és úgy tűnik, hogy Mikinek határozottan jobban ízlik a házikoszt, mint az üzemi menza. Persze csak képletesen, hiszen mindkét helyen az anyja tejét kapja, de itthon kb. kétszer annyit evett meg belőle együltében, mint bent. Ebben persze minden bizonnyal az is szerepet játszik, hogy itthon kb. kétszer annyi időt kapott az evésre, mint bent, ahol ebből a szempontból elég katonás rend uralkodott, és a kiszabott fél órát nem nagyon lehetett túllépni, akkor sem, ha ebből a gyerek az első húsz percet átaludta. Itthon meg egyrészt még csak most van kialakulóban, hogy mi merre meddig, másrészt amíg kér, addig nyilván kap is, nem térünk át cumisüvegre csak azért, mert már harminc perce próbálkozik.

Jó érzés apának lenni. És amennyire meg tudom ítélni, nem lehet előre elképzelni, hogy milyen lesz, még csak felkészülni se nagyon lehet rá. Persze sokféle forgatókönyvet fel lehet vázolni fejben, meg sok gyakorlati dologra azért mégiscsak lehet készülgetni, de az érzésekre, pl. hogy mennyire leszek nyugodt, vagy mennyire fogok izgulni egy-egy helyzetben, mit fogok érezni, ha először fekszik a vállamon, stb., ezekre nem nagyon. Csak izgatottan lehet várni. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember kiskamasz korában elképzeli az első randit, aztán sosem olyan lesz, és mégis szebb és izgalmasabb, mint bármi, amit az ember előre el tudott képzelni.

Mikialbum

Mostantól folyamatosan bővülő fényképalbum az érdeklődőknek Miki Manó fejlődéséről és növekedéséről a vidga.extra.hu oldalán, a régi esküvői oldalunkon. Az albumokhoz RSS feed is tartozik, ha valaki szeretne automatikusan értesülni a friss képekről.

Az apaság első hete

Gondolom, már minden olvasóm tudja e-mailekből, SMS-ekből, de azért a teljesség kedvéért ideírom: múlt csütörtökön, július 10-én délután negyed hatkor megszületett a fiam, Miklós. Születésekor 2650 grammot nyomott, és 48 centi hosszú volt. Három héttel korábban érkezett a vártnál, de szerencsére mindene rendben van és teljesen egészséges, csak a levegőt vette egy kicsit szaporábban a fiú, mint ahogy azt az orvosok szerették volna, így aztán egy kicsit tovább tartjá bent, mint a többi újszülöttet. A szülésen végig ott voltam, szerencsére az előzetes félelmeim, hogy el fogok ájulni, meg hogy velem majd többet kell foglalkozni, mint Gabival, nem igazolódtak be, és valóban életem egyik legnagyobb és legszebb élménye volt. Előbb láttam Mikit, mint Gabi, még össze volták kötve köldökzsinórral és én már gyönyörködhettem benne, és néhány perccel később, a mosdatás és méricskélés után még a kezembe is foghattam egy kis ideig. Most úgy néz ki, hogy hétfőig még bent marad, de Gabi napközben vele van és szoptatja.

Tulajdonképpen még jól is jött itthon ez a kis plusz idő, mert mi bizony számítottunk még arra a három hétre a lakás rendbetételénél. Amikor elindult a szülés, még minden a feje tetején állt, a kiságy befejezetlenül, a lakást elborította a kosz, stb. Az első hétvégén anyósom segítségével végigtakarítottunk mindent, rohamtempóban befejeztem a kiságyat is (ebben Tomi barátom segített), így aztán mostanra már minden készen áll Miklós fogadására. Én szabadságot vettem ki augusztus 10-éig, hogy legyen bőven idő alaposabban megismerkednünk egymással. Nagyon izgalmas érzés apának lenni, mindenkinek csak ajánlani tudom!

Randa lírozók

Hát elég randa dolog. Én egy megoldást látok: aki nem tartja be a demokrácia alapvető játékszabályait, sőt, ami még rosszabb, ilyen mértékben visszaél velük, attól meg kell vonni a demonkrácia által nyújtott előnyöket is. Tehát az utcai randalírozóktól vonják meg a gyülekezési jogot, a közügyek gyakorlásának jogát, sőt, tovább megyek, extrém esetben az ingyenes társadalombiztosítást, az ingyenes oktatást, a szociális és munkanélküli segélyeket és más hasonló, társadalmi szolidaritáson alapuló juttatásokat is. Amíg megússzák pár nap fogdával a dolgot, addig nincs semmi visszatartó erő.

Takarék

Gabi egy fiók mélyén rábukkant egy 96-os, bemutatóra szóló takarékbetétkönyvre. Karácsonyra kapta, egyéves lekötéssel, aztán teljesen megfeledkezett róla. Most előkerült, elkezdtünk tanakodni, hogy vajon még be lehet-e váltani, tekintve, hogy közben volt az a bizonyos „nevesítés” a pénzmosás elleni harc jegyében, amikor minden számlához részletes személyi adatlapot kellett kitölteni. Bevittem az OTP fiókba, azzal, hogy szeretnék hozzájutni. Az ügyintéző csaj először csak forgatta, mintha valami múlt századi könyvet adtam volna a kezébe (egyébként tényleg múlt századi!), aztán megnézte belül a dátumot, elsápadt és felszisszent, majd azonnal tárcsázta a fiókvezetőt. Telefonon keresztül kapott utasításokat, de valószínűleg nem érezte magát elég kompetensnek ahhoz, hogy egyedül megoldja a problémát, úgyhogy először azt mondta, hogy a feleségemnek be kellene jönnie személyesen, igazolvánnyal (ez persze merőben felesleges, hiszen egyrészt bemutatóra szóló betétkönyvről volt szó, másrészt a tulajdonos nevéhez csak annyi volt beírva: Gabi), majd megkért, hogy várjak egy kicsit. Aztán pár perc múlva odajött, és közölte, hogy a fiókvezető csak kb. 15 perc múlva, de lehet, hogy még később fog ráérni, ha gondolom, jöjjek vissza később. Gondoltam; már csak azért is, mert be akartam érni a munkahelyemre időben.

Délután aztán korábban szabadultam a vártnál, hazafele jövet újra betértem a bankba. Ezúttal szinte azonnal sikerült eljutni a fiókvezetőhöz, aki emlékezett reggelről az esetre, bosszankodott egy sort, hogy a kolléganője miért nem csinálta meg, majd jó sokáig kereste a számítógépen a megfelelő kategóriát, ahol megtalálhatja a betétkönyvhöz tartozó adatokat. Szerencsére végül meglelte, átírta a könyv borítójára az új azonosító számot, majd átpasszolta az ügyet egy másik kollégának. Innentől már simán ment a dolog, csak a nevesítés elmaradásából eredő zárolást kellett feloldani, átutalni a pénzt a folyószámlára és megszüntetni a betétkönyvet. Egész tisztességes kamatot fizettek rá, 12 év alatt 115%-ot hozott. Igaz, a KSH adatai szerint ugyanezen időszak alatt az infláció megközelítette a 300%-ot, tehát még így is buktunk a reálértéken, de már az is nagy dolog, hogy egyátalán hozzá tudtunk jutni a pénzhez. És még az ütőkártyát sem kellett kijátszanom, miszerint a betétkönyv belső borítóján olvasható feltételek 17-es pontja értelmében a betét összegére és a számított kamatra vonatkozó követelés nem évül el.

IdentFavIcon

Írtam egy Firefox add-ont hobbiból. Találtam ui. a stackoverflow jóvoltából egy érdekes ötletet, az ún. identiconokat. Ebből született az IdentFavIcon add-on. Nem is volt nehéz, kb. két napig foglalkoztam vele, megszakításokkal, és máris egész jól működik.

Fociviccek

Nézem az EB-t, most épp a svéd-orosz meccset, a továbbjutásért. Van az a találós kérdés formába öntött vicc, hogy mit csinál a svéd kapus? Amire a válasz, hogy beáll a kapuba, s véd. Ennek analógiájára jutott eszembe, hogy mit csinál a holland középhátvéd? Hát pont oda áll, ahol landol a labda. Meg az is, hogy mit csinál az osztrák csatár? Odamegy a kapuhoz, oszt rákotorja. Illetve csak kotorná, merthogy már kiestek, gól nélkül. Pardon.

EB

Nézem. Mármint a foci EB-t. (Erről jut eszembe: réges-régen, valamelyik úszó EB idején volt egyszer a rádióújságban egy kép egy úszóról, alatta felirat: úszó eb, így, csupa kisbetűvel. De nem kutya volt, hanem ember. Na mindegy...) Érdekes. Eszembe jutott, hogy van-e még értelme ennek a nemzeti alapon működő bajnokságnak. Merthogy nemzeti, és nem nemzetiségi alapon szerveződik. Így aztán a németek legfőbb gólszerzőjét Podolskinak hívják, aki nem volt felhőtlenül boldog a lengyeleknek rúgott gól miatt. A svédek legjobb csatára Ibrahimovic, bosnyák, de van egy brazil is a csapatban. A francia válogatott természetesen csupa gyarmati focistából áll. Az osztrákoknál is van egy szombathelyi magyar srác, de még az állampolgárságot oly nehezen osztogató svájci csapatban is egy török, Hakan Yakin a portugálok elleni kétszeres gólszerző. Persze jó reklám ez a sokszínű Európának, de tényleg felveti a kérdést: van-e értelme ragaszkodni egy állampolgársági alapon szerveződő versenyhez?

Balaton és mobil internet

A közeledő szülésre való tekintettel idén nyáron nagyobb utazásba már nem fogunk, a nyaralásunkat kisebb-nagyobb megszakításokkal a Balaton partján igyekszünk eltölteni, különösen igaz ez Gabira, aki mostantól szabadságon van. A bökkenő csak az, hogy én meg nem, merthogy a szabadságomat igyekszem a szülés utánra tartalékolni. Már épp vettem volna valamilyen mobilinternetes kártyát és előfizetést, amikor kiderült, hogy az unokanővéreméknek már van, és csak alkalmanként használják. Természetesen azonnal kölcsönkértem júniusra, és most, a hét első két napján már vizsgázott is a rendszer. Az első kellemes csalódás, hogy a kapcsolódás villámgyors, a szofter könnyen kezelhető és kijelzi az adatforgalom mennyiségét. A második, hogy Balatonlellén is van szélessávú, HSDPA kapcsolat (bár egyszerű levelezéshez a GPRS is megtenné).

Kellemes dolog reggeli után kiülni a hűs verandára, dolgozni ebédig, az ebéd utáni sziesztát követően ismét visszaülni egy két-három órára, négy körül lecsoszogni a partra egy mártózásra, majd utána még egy kicsit ráhúzni. Csönd van, nyugalom és jó levegő, és az e-mailjeimet is csak naponta kétszer ellenőrzöm, azt is csak túlbuzgóságból.

Kiságy, fatipli

A pályázati úton sikerrel elnyert gyerekvárás-projekt keretében most épp a kiságyfejlesztés szakaszhoz érkeztünk, azaz emberi nyelven szólva beszereztünk használtan egy régi, de jó állapotban lévő kiságyat pelenkázórésszel egybeépítve, ezzel mintegy 30-40 ezer forintot megspórolva. A tranzakció szépséghibája csak az volt, hogy az ágy lapra szerelve érkezett, mindenféle leírás, és ami valamivel rosszabb, összetartó elemek, értsd csavarok nélkül. Ráadásul, mint utólag kiderült, egy plusz lap is érkezett, a kóbor apácák, valamint a kezdő apukák megtévesztésére.

Az ágy szerencsére abból a korból származik, amikor még nem volt nagy variancia a termékpalettán, és mindenkinek mindenből ugyanaz a fajta volt (jól ismerjük az ilyen "egyen" fürdőszoba-szanitereket, szódás- és habszifonokat, stb.), így aztán az ágy szerkezetét is sikerült viszonylagos könnyedséggel a közös tudatalattiból elővarázsolni. És ha már az ember tudja, hogy melyik K elemet kell a G ponthoz illeszteni (elnézést), akkor már azt is ki lehet találni, hogy pontosan hány csavar és hány tipli kell az összeerősítéshez. A csavarok fajtáját illetően apámmal is konzultáltam, aki kijelentette, hogy az nem tipli, hanem facsap, mert ugye a tipli az az a műanyagdarab, amit az ember a falba tol csavarozás előtt. Szemlesütve korrigáltam: legyen facsap. Irány a Praktiker! Találtam is megfelelő facsapot, 40-es kiszerelésben, a következő felirattal:

Megnevezés: bútortartozék
Származási hely: Fatipli (CZ)

Nem tudom, olvasóim közül ki járt Fatipli híres városában Dél-Morvaországban, de aki még nem, következő látogatásakor ne felejtse el megcsodálni a település nevezetességét, a híres bútortartozék-gyárat.

Revans

A Fidesz kormány idején nagy port vert fel a csonka kuratóriumok ügye. Azok kedvéért, akiknek nem rémlik, röviden felidézném a történteket: a médiatörvény előírja, hogy a kormány és az ellenzéki pártok a közmédiumokat felügyelő kuratóriumokba fele-fele arányban delegáljanak kurátorokat, és azt is, hogy az ellenzék egymás között kell, hogy megegyezzen az ellenzéki helyek elosztásáról. Igenám, csakhogy mikor ezt a törvényt hozták, nem számítottak arra, hogy előáll az a helyzet, ahol a MIÉP ellenzéki pártként kívülről támogatja a Fidesz kormányt, és a parlamenti létszámával tökéletes aránytalanságban két kuratóriumi helyet követel magának. Az MSZP és az SZDSZ tiltakozott, a Fidesz meg a vállát vonogatta, mondván, egyezetek meg egymás közt, ezt mondja a törvény. A megegyezés persze nem sikerült, így létrejöttek az ún "csonka", azaz csak kormánypárti delegáltakból álló kuratóriumok.

Most, úgy tűnik, az MSZP revansot szeretne venni a történtekért: bejelentették, hogy a kuratóriumokat az SZDSZ ellenzékbe vonulása miatt előállt helyzetben fel kellene tölteni kormánypárti, azaz MSZP-s képviselőkkel, hogy az ellenzéki és a kormánypárti delegáltak számaránya ismét megfeleljen a törvényben előírtnak. Indoklásként hozzátették, hogy természetesen nem várják el az ellenzéktől, hogy ezen cél eléréséhez lemondjanak bizonyos számú mandátumról, ennek megkerülésére javasolják a bizottságok felduzzasztását. A Fidesz persze kézzel-lábbal tiltakozik, érvelése kísértetiesen hasonlít arra, amivel az MSZP-SZDSZ érvelt annak idején: elfogadhatatlan, hogy a Fidesz ennyivel a parlamenti aránya alatt legyen képviseltetve a kuratóriumokban.

Konzerváló Klinika

Fogászati ellenőrzésen voltam. Legutóbb Gödön mentem fogorvoshoz, de most egy kicsit körülményes lett volna csak ezért kimenni munkaidőben Gödre, ezért aztán némi keresgélés után a 10 percre lévő, Szentkirályi utcai fogászati központ mellett döntöttem, amely valamilyen rejtélyes okból a fenti névre hallgat. A létesítmény a SOTE oktató- és gyakorlóklinikája, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az épületben nyüzsögnek a csinos, fehérköpenyes, fiatal lányok, akik szemlesütve és nagy odafigyeléssel végzik munkájukat, amiért még pénzt sem kérnek. ("Rossz, csúnya Essneki!") Az épület és a berendezés vadonatúj, minden tiszta és rendes, várakozás gyakorlatilag nincs, szóval ha nem az ember fogai képeznék a beavatkozások tárgyát, maga lenne a mennyország. Bár én nős vagyok, úgyhogy nem is tudom, miről beszélek...

Mandula

A fül-orr-gégészeti vizsgálat alapján úgy tűnik, hogy mandulagyulladásom van, ráadásul gennyes. Még az is lehet, hogy nem most kezdődött, és hogy ez volt az oka a sorozatos megbetegedéseimnek. Hát, rosszabb is lehetne, az biztos. A fül-orr-gégész azt javasolta, hogy írassak fel a háziorvosommal egy antibiotikum-kúrát, szedjem be, és utána menjek vissza kontrollra. És ha még mindig gennyes, akkor el lehet gondolkodni a kivételén. Ami persze felnőttkorban már nem olyan vidám dolog.

Ja, tegnap összesen négy órát ültem két, egyenként kb. 10 perces szakrendelésre várva. Közben kiolvastam két könyvet, majd azon kezdtem törni a fejem, hogy mekkora kiesést okoz a gazdaságnak az, hogy ilyen rosszul szervezik meg a rendeléseket. Jó, a várakozók nagyobbik része betegszabadságon van, vagy nyugdíjas, tehát egyébként sem dolgozna, de azért nem mindenki. Meg ha tudtam volna, hogy ilyen sokat kell várni, közben elintéztem volna a tüdőröntgent is, amire így ma délelőtt kellett külön időt fordítanom, szerencsére nem túl sokat.

Három nap

Miután az állapotom három nap elteltével sem nagyon akar javulni, elmentem a körzeti orvoshoz, aki egyből négy beutalót is adott, hogy akkor már derítsük ki, mi okozhatja, hogy állandóan visszaesek. Azt is hozzátette, hogy a jövő hét elején két hét szabadságra megy, ezért jó lenne még a héten elintézni. Úgyhogy a délutánt szakredelésre szaladgálással fogom tölteni. Már előre élvezem.

Láz IV.

Már megint lázas vagyok. Nem nagyon, "csak" olyan 37.5 körül, de ez bőven elég ahhoz, hogy tönkretegye a közérzetemet és a négynapos hétvégét, amit jobb híján itthon gubbasztva kell töltenem, ráadásul Gabit is megfosztva a jó levegőtől, a Balatontól, stb. Pedig úgy volt, hogy két napot lent töltünk, egyet vitorlázással, amit már nagyon vártam. Az egész már csak azért is nagyon bosszant, mert mint a címben is jeleztem, ebben a "tanévben" ez már a negyedik alkalom, hogy beteg vagyok, kezd baromira elegem lenni belőle, és fogalmam sincs, hogy mi okozza. A legutóbbi bő két hónapja volt, utána elmentem egy laborkivizsgálásra, aminek az eredményét azóta sem láttam, mert sehogy nem jutottam el a körzeti orvoshoz, de abban bízom, hogy ha valami nagyon kiugró lett volna rajta, csak felhívott volna. Persze az is lehet, hogy meg sem nézte. Hát most lesz okom elmenni a leletért.

Barkácsolás

Amikor Gabival másfél éve megvettük a konyhabútort az IKEA-ban, vettünk hozzá ún. takarólapokat is. Ez az ajtólapokkal azonos színű fa furnér lap, amely arra szolgál, hogy a szekrényekből oldalt kilátszó fehér bútorlapokra lehessen szerelni, javítva az összhatást. Igenám, csakhogy ezek a takarólapok kevesebb méretben jönnek, mint a korpuszok, és hát persze hogy nem volt pont akkora szekrényre, mint amekkora nekünk van. Nagyobb persze volt, de így meg vágni kell belőle. Én meg a magam maximalista módján azt mondtam, hogy csak nem fogok nekiállni házilag, kör- vagy dekopírfűrésszel levágni, egyrészt nem lesz egyenes a vágás, másrészt a furnér borítás kiszakad, és a vágás széle töredezett lesz. Azt már nem, ehhez bizony elővágólapos körfűrész kell, olyan, amivel a lapszabászok is dolgoznak.

Mi sem könnyebb, gondoltam, elég megkérni egy, a környékünkön dolgozó lapszabászt, és fél óra alatt kész is. Ahogy azt Móricka elképzeli. A következő válaszokat kaptam:

• Háááát, hozott anyagból nem szívesen, csak ha valaki rendel is nálunk, és amellett hoz egy-két lapot, akkor talán igen...
• Óóóó, hát én nem tudnék annyit kérni érte, hogy az nekem megérje. (Szerk. megj.: meg sem próbálta.)
• Hozott anyagot?! De hisz akkor mindenki ide hozná!! (Szerk.megj.: hogy ez miért is volna rossz neki, azt nem részletezte. Ez a Praktikerben volt; gondolom, akkor dolgoznia kéne.)

Ezután kezdtem feladni a reményt, hogy hivatalos úton elintézhető a dolog. Aztán megkérdeztem még egy helyen, amit apósom ajánlott, és legnagyobb meglepetésemre azonnal igent mondtak, még csak nem is nagyon húzódoztak a dologtól. Múlt pénteken elvittük a lapokat, nem egész negyed óra alatt leszabták, és már vittük is haza.

A hétvégén nekiálltam felszerelni, ez már a könnyebbik része volt a dolognak, haladok is szépen, most csak ott akadtam el, hogy hosszabb bútorlapösszehúzó csavarra van szükségem, mint ami otthon van, de ha az is meglesz, akkor be tudom fejezni végre a konyhát. Az elmúlt két hétköznap estét meg azzal töltöttem, hogy a bejárat melletti „mérőórasort” fedtem el egy szekrénnyel, szintén IKEA-ssal, aminek a mélységéből kellett levenni a lapszabásznál, otthon már „csak” annyi volt a feladat, hogy a gázcsöveknek lyukakat vágjak, meg hogy pótoljam a furatokat és fészkeket, amik a hátul levágott részre estek. Még ez sincs teljesen kész, jó lenne bele egy polc, a hátlap egy részét is rá akarom erősíteni, és a falhoz is oda kellene fogatni; a fejemben már összeállt az egész, csak még nem volt időm megvalósítani. Talán most, a hosszú hétvégén.

Hanák Kolos

Szombaton teljesítménytúrán voltam, immár ötödször. Ez volt a második alkalom, hogy a névrokon Hanák Kolosról elnevezett túrán indultam, legutóbb két éve jártam végig a Mátra főbb csúcsain átvezető 36 km-es távot, a tavalyi év sajnos kimaradt valami más elfoglaltságom miatt. Két éve leginkább a meleggel kellett küzdenünk, most viszont a BKV-sztrájknak köszönhető háromnapos hétvégéből a szombat volt az egyetlen esős, borús nap, ami a hőmérsékletnek kedvezett, viszont az erdei utakat merő sárrá változtatta; dagasztottuk a sarat rendesen hegyre föl és hegyről le. A túrabakancsom, ami már jópár túrára elkísért, de komolyabb külső hatásnak még nem volt kitéve, most bokáig merülhetett a dagonyába, szegény. De el kell ismernem, hogy kitűnően vizsgázott, egy csepp vizet sem engedett be, végig remekül tartotta a bokámat és annak hőmérsékletét is, ráadásul többször megmentette az életemet egy-egy csúszás megfogásával, hála erősen barázdált talpának.

A túráról még annyit, hogy nekem 8 óra 38 perc alatt sikerült teljesítenem a távot, ezen, ha nagyon kiteszek magamért, még talán 15-20 percet tudtam volna hozni, sokkal többet biztosan nem. Ehhez képest a leggyorsabb teljesítő 3 óra 30 perc alatt futotta végig a távot, igaz, szemtelenül fiatal, csupán 22 éves. A legidősebb viszont már 81 (!), és csak 12 perccel volt lassabb, mint én. Egyszóval van perspektíva...

Nargila

Gabinak régóta mondogatom, hogy szeretnék venni egy olcsóbb vízipipát, mert tetszik a stílusa, és havonta egyszer szívesen kiülnék vele az erkélyre. Ennek meg is lett a hatása, mert karácsonyra kaptam tőle egyet. Aztán néhány nappal később kiderült, hogy várandós, és így semmiképpen sem akartam a lakásban kipróbálni, az erkélyen viszont érthető okokból túl hideg volt, kb. egészen mostanáig. Most vasárnap viszont minden ideálisnak tűnt a szerkezet beüzemeléséhez: szép, napos idő, egészséges nyálkahártya, szabad óra; így aztán eredeti terveimnek megfelelően kiültem a pipával meg a könyvemmel az erkényre, és füstöltem egy órácskát. Kellemes meglepetés volt, hogy milyen könnyen sikerült meggyújtanom és elindítanom az egész folyamatot, tény, hogy ez az öngyulladó szén sokat segített a dolgon. Meglepett viszont, hogy a végére milyen kevés dohány égett el, talán túlságosan sokat tömtem a csészébe, legközelebb megpróbálom kevesebbel.

Broken window effect

Tanult kollégám, barátom egyik kedvenc példameséje a „Pragmatikus programozó” c. könyvből az ún. „betört ablak hatás”. A graffitikre szinte szó szerint lehet átültetni az eredeti megfigyelést. Anyám mindig arra tanított, hogy az egyik legfontosabb dolog az életben a másik munkájának tiszteletben tartása, ezért különösen utálok minden olyasmit, ami ennek a szöges ellentéte: rongálást, vandalizmust, graffitizést, de akár csak a figyelmetlenségből másnak kellemetlenséget vagy kárt okozást is. Kimondhatatlanul örülnék egy olyan kezdeményezésnek, amely sikeresen csökkentené az országot elborító falfirkák számát.

Hír

A friss, és az archív:

And I'm so worried about the
baggage retrieval
system they've got at Heathrow.

Zenés hétvége

A hétvége nagyrészt a zene jegyében telt. Szombaton este az Abigél c. musical bemutatójára mentünk (ld. korábbi poszt) a Thália színházba. Jól sikerült, lendületes előadás, bár épp a lendületessége miatt a vártnál kevésbé adta vissza azt az alaphangulatot, hogy az internátusban milyen lassú egyhangúságban telnek a napok. Viszont sikerült tulajdonképpen a teljes cselekményt belesűríteniük az előadásba, alig maradt ki jelenet, lényeges cselekményszál pedig egyátalán nem.

Tegnap, azaz vasárnap délután pedig hangversenyre mentünk, a Don Giovanni „ifjúsági”, két órára rövidített előadására. Ez is nagyon kellemes volt, a zenekar és az énekesek is felülmúlták az előzetes elvárásaimat, tehát az a tény, hogy egy zeneiskolában tartott ifjúsági előadás volt, nem jelentett egyúttal minőségi engedményt is. (Lehet, hogy vájtfülű operarajongók nem értenének velem egyet.)

Este aztán sikerült a szakállnyíróval 1 mm-esre vágnom a szakállamat, annyira elmerültem ugyanis a gondolataimban, hogy vágás előtt elfelejtettem beállítani a gépet a szokásos 5 mm-es távolságra. Menet közben persze feltűnt, hogy valami nem stimmel, de akkor már késő volt. Blama. Kb. 14 éve borotválkozom, és öt éve van szakállam is, de ilyen még nem történt velem.

Cikk

Rólunk.

Spolsky az IE8-ról és a webes szabványokról

Rendszeres olvasója vagyok Joel Spolsky New York-i szoftverfejlesztő blogjának. Nem sűrűn ír, de akkor olvasmányos stílusban, többnyire olyan kérdésekről, amelyek minden informatikust érintenek és kellene, hogy érdekeljenek. Külön szeretem benne, hogy sokszor visszanyúlik az adott kérdés „történelmi” gyökereiig, elmagyarázza szemléletes példákon keresztül, hogy egy-egy sokat szidott vagy vitatott szokás, formátum, szabvány, stb. hogyan és miért alakult ki, és miért van az, hogy akkor valóban logikusnak tűnt és tulajdonképpen senki nem hibáztatható érte, habár mára elavult, kényelmetlen és mindenki munkáját megnehezíti.

Most a weboldalak szabványairól, valamint az ezeket betartó ill. be nem tartó böngészőkről ír, laikusok számára is érthetően. Azok számára, akiknek nincs idejük elolvasni (bár szerintem érdemes), íme a lényeg, amiért soha nem lesz igazi megoldás a kezünkben:

In practice, with the web, there’s a bit of a problem: no way to test a web page against the standard, because there’s no reference implementation that guarantees that if it works, all the browsers work. This just doesn’t exist.

So you have to “test” in your own head, purely as a thought experiment, against a bunch of standards documents which you probably never read and couldn’t completely understand even if you did.

Those documents are super confusing. The specs are full of statements like “If a sibling block box (that does not float and is not absolutely positioned) follows the run-in box, the run-in box becomes the first inline box of the block box. A run-in cannot run in to a block that already starts with a run-in or that itself is a run-in.” Whenever I read things like that, I wonder how anyone correctly conforms to the spec.

...

The precise problem here is that you’re pretending that there’s one standard, but since nobody has a way to test against the standard, it’s not a real standard: it’s a platonic ideal and a set of misinterpretations, and therefore the standard is not serving the desired goal of reducing the test matrix in a MANY-MANY market.

Nap utca

Tegnap a sógorom születésnapját ünnepeltük apósoméknál. Este 9 felé akartunk hazaindulni, de a tüntetőknek nevezett randalírozók és a nagy csapatokban felvonuló rendőrök épp akkor jártak a Nap utca környékén. Így aztán le volt zárva az Üllői út, a Nap utca bejárata a körút felől, és pár perccel később azt is mondták, hogy egy rendőrsorfal épp most vonul a Baross utcán a Horváth Mihály tér irányába. Mivel tehát a környékünk összes, autóval megközelíthető bejáratát lezárták, meg amúgy sem akartunk az események sűrűjébe pottyanni, maradtunk még egy órát. Ez a hátránya annak, ha az ember a belvárosban lakik.

Nevek

Gabival neveket nézegetünk. Mindenfélét. A Wikipédiában van pl. egy többezer névből álló lista. Nem semmi meló végigfutni rajta. Persze sok vicces név meg kombináció van. Tudjuk például, hogy nem lesz se Anna, se Ábel, lévén hogy ezek a Hanákkal nem túl szerencsésen találkoznak. Üllő se lesz, hasonló megfontolásból. Ha viccesek lennénk, lehetne pl. Solymár és Csobánka fiú és lány testvérek esetén. Vagy Piroska és Farkas. Vagy lehetne a gyerek Január, két névnappal, július 10-én és szeptembef 19-én. Vagy Március, június 30-ai névnappal. Születik augusztusban. Vicces lenne. Lemondtunk a Málnáról, a Szamócáról és a Szederkéről is, pedig szép lenne három lánytestvér. Informatikus lévén egy darabig kardoskodtam amellett, hogy legyen Fedóra, ha lány lesz, vagy Norton, ha fiú, de nem túl nagy meggyőződéssel. Sajnáltam egy kicsit, hogy nem Nagy a vezetéknevem, amikor megakadt a szemünk az Orália néven, de azért nem nagyon. Hasonló asszociációkat keltett a jóval ismertebb Kurt is. Ha mindenáron zenészt akarnánk nevelni, lehetne Giszmunda vagy Kapolcs, de az sem lesz. Egyszóval nem lettünk sokkal okosabbak, a legkedvesebb ötleteink változatlanok maradtak. Az viszont mind titok...

Riasztó történetek

Pár napja az utcánkban parkol egy kocsi, aminek időnként minden különösebb ok nélkül beindul a riasztója kb. fél percre. Van, hogy ötpercenként, van, hogy óránként, de előbb-utóbb biztosan. És ami a legrosszabb, hogy éjszaka is. Így aztán kb. hatszor ébredtem fel az éjjel miatta. Meg a múlt éjjel is. Ha ma este is újrakezdi, lemegyek, és ... hagyok egy üzenetet a tulajnak, hogy legyen szíves, csináljon valamit.

Néhány hónapja az egyik szemközti házban felújítást végeztek. Valószínűleg valami iroda lehet, mert az a fajta falra szerelt, narancssárga villogóval kiegészített hangos riasztó védi, amit üzleteknél látni sokszor. Mondanom sem kell, a munkások nem tudták, hogyan kell gyorsan és csendben kikapcsolni a riasztót, és persze hétvégén is dolgoztak, úgyhogy heteken keresztül vasárnap reggel fél nyolckor döbbenetesen hangos vijjogásra ébredtünk. Szerencsére ez megszűnt.

Anyámnak volt egy idősebb kollégája, aki valamikor 15 évvel ezelőtt vett egy kocsit, amibe utólag szereltek (vagy szereltetett, ezt már nem tudom) riasztót. Igenám, de elfelejtette, hogy hol kell kikapcsolni. Mit lehet tenni, be kell ülni a kocsiba, és elmenni a szervízig. Pontosan ezt is tette: víjjogó riasztóval végigautózott a nagykörúton meg még ki tudja, hágy főúton, elhajtott több rendőr mellett is, senki a füle botját se mozgatta. Mire odaért a szervízbe, rájött, hogy teljesen felesleges és értelmetlen macera az egész, és kiszereltette.

Az egyik gödi szomszédunk rendszeresen beparkol a kocsival a kertjébe, ott bezárja, beriasztja, majd mikor (talán egy másik családtag?) megpróbál valamit kivenni belőle, elfelejti, hogy be van riasztva, mire a kocsi hangos vijjogásba kezd. Ezt majdnem minden vasárnap előadják, kellemes aláfestés az ebédhez készülődéshez, felpezsdíti a csöndes hétvégi délelőttöket.

De tényleg, hogy is állunk ezzel? A riasztó tényleg csak arra jó, hogy a környéken lakók idegeit borzolja? Vannak statisztikák arról, hogy riasztóval felszerelt kocsit kevesebbet lopnának, mint riasztó nélkülieket? Vagy csak valaki egyszer kitalálta, hogy ez milyen jó, és azóta „kötelező” beszerelni? Nem mondom, az indításgátlónak van értelme, bár azzal is meg lehet járni. A szüleim kocsijának távnyitójában pl. már többször „rajtaütésszerűen” lemerült az elem, ilyenkor a kocsit kulccsal ki lehet ugyan nyitni, még a riasztót is el lehet hallgattatni egy másik kulccsal a motortéren keresztül, de elindulni lehetetlen az indításgátló miatt. Hacsak persze nem képzett autótolvaj az ember.

Raclette és fondue

Tegnap este az unokahúgaim voltak vendégségben nálunk. A nagyobbiktól és a barátjától nászajántékba kaptunk egy csokifondükészletet, és abban maradtunk, hogy majd együtt próbáljuk ki valamelyik őszi napon, aztán ahogy szokott lenni, csak halogattuk, halogattuk. Most meg kapóra jött a kisebbik születésnapja, és végre sikerült mindenkinek megfelelő időpontot is találni. A fondü előtt a szintén nászajándékba kapott raclette-sütővel vacsoráztunk. Aki esetleg nem ismerné (én sem ismertem kb. egy évvel ezelőttig), a raclette egy zsíros, jól olvadó francia sajt, a raclette sütő meg egy olyan alkalmatosság, aminek a tetején egy teflonlapon húst, zöldséget, ilyesmiket lehet sütögetni, a lap alatt meg körben hat teflonkanál van, ezekbe ennek a bizonyos raclette-nek a szeleteit kell rakni, és amikor kellően megolvadtak, kiborítani a tányérba. Raclette sajt ugyan itthon is kapható, de csak a francia érdekeltségű áruházláncokban, meg talán a sajtüzletekben, de nyilván egyik helyen sem tartozik az olcsóbbak közé. Viszont remekül működik mindenféle zsírosabb, keményebb sajtfélével, így trappistával, goudával, ementálival, stb. A raclette-ben és a fondüben is az tetszik, hogy olyan szociális lesz tőle a vacsora, mert nem lehet csak lapátolni, van idő közben beszélgetni, borozgatni.

Sáriévi

Alig nézünk TV-t, de tényleg. Két műsor van, amit viszont rendszeresen megnézünk. Az egyik a Dr. House, ami többnyire jó szokott lenni, de azért nem mindig, a másik pedig A társulat. Ami klasszisokkal jobb, mint a Megasztár meg a hasonló kereskedelmi műsorok, egyrészt mert itt az élő adásokba jutottak tényleg tudnak énekelni, másrészt mert szakmaibb a műsor. Persze itt is van azért telefonos szavazás, ami megnehezíti a zsűri munkáját, és szerintem a szereposztást is (merthogy ugye az lenne a cél, hogy egy működőképes szereposztás alakuljon ki a végére), de nyilván jelentős bevételt jelent a tévének, amiről nem hajlandók lemondani még a közszolgálatiság jegyében sem. Nincs is ezzel igazán gond, a szavazás eredményét épp csak annyira számítják be, hogy a szavazók ne gondolják teljesen értelmetlennek az emelt díjas SMS-eket, és a vége felé közeledve remélhetőleg még ezt is tovább fogják csökkenteni. Viszont van a műsornak egy borzasztóan kínos gyenge pontja, Sáriévi. Sáriévi az a szőkep*csa (tudom, hogy ez a szó idegen a blog eddigi hangvételétől, de más szóval tényleg nem tudom jellemezni), aki az öltözőben faggatja a versenyzőket. De még ez sem lenne gond, ha nem lenne teljesen alkalmatlan a feladatára. Ugyanis nem tud kérdezni. „Hát mindannyian nagyon izgultunk érted.” – mondja, és már dugja is a mikrofont a szereplő orra alá. Mit lehet erre válaszolni? Egyszerűen kínos.

Jeges Est

Tegnap évadzáró korcsolyázásra mentünk a műjégre, az ELTE által évente kétszer megszervezett Jeges Est keretében. Ilyenkor este fél 9-től éjfélig az ELTE-é a jég. Engem is meglepett, hogy mennyire jó volt. Szeretek korizni, bár nem nagyon tudok, de két óra bőven elég szokott lenni. Most meg két óra elteltével ugyan már nem bántam, hogy eljövünk, de még úgy éreztem, hogy akár maradhatnánk is. Az előző cipőm rettenetesen törte a lábamat. Ehhez alapvetően hozzá vagyok szokva, mert a bokasüllyedésem miatt a sícipő is mindig nyomja a bokámat, egyszerűen megtanultam elviselni, de az a korcsolyacipő mindenen túltett. Két éve vettem egy újat, igyekeztem a boltban meggyőződni róla, hogy nyom-e. Akkor úgy tűnt, hogy nem, azóta kiderült, hogy sajnos egy kicsit azért mégis, igaz, klasszisokkal jobb, mint az előző volt. De most még ez sem volt gond, dupla zoknin keresztül alig éreztem valamit. És ráadásul még hátrafelé is egész jól sikerült mennem, amit már próbálgatok egy ideje, eddig nem sok sikerrel; most, úgy tűnik, megtaláltam a technikáját. Már csak az az apró probléma van, hogy ha hátranézek, ami pedig elkerülhetetlen, akkor könnyen elvesztem az egyensúlyomat, de még egy kis gyakorlás, és ez is a helyére kerül. Már csak a hokiféket szeretném megtanulni, és akkor elégedett leszek, azt hiszem. Folyt köv jövőre.

Frogger

Ez a játék jutott eszembe erről a videóról. Ha nem fényképbolt, akkor nagggyon profi lehetett a sofőr a commodore-os időkben...

Egy kisebb rúd kenőmájas

Kb. ekkora a gyerek, legalábbis súlyra, az orvos becslése szerint. Na persze nem így mondta: „Kedves anyuka, az ön magzata olyan nehéz, mint egy kisebb rúd kenőmájas”, ez kétségtelenül furcsán vette volna ki magát; ezt a tényt csak a legutóbbi vizsgálat napjának estéjén állapítottuk meg otthon, amikor a frissen vásárolt kenőmájas csomagolásán a nettó súlyra esett a pillantásunk.
20 dkg, hirdette a felirat, és bizony a gyermekünket is ennyire taksálta a doki. Érdekes egyébként, hogy különböző internetes források mennyire eltérnek a 18 hétre becsült súly kérdésében, van, ahol csak 13 deka szerepel, és van, ahol 20, mint a mellékelt ábra is mutatja, ez pedig azért elég jelentős.

Olvasmány

Mivel az elmúlt napokat influenzával ágyban töltöttem, bőven volt időm olvasni. És ezúttal egy régi adósságomat törlesztettem. Gyerekkorom két nagyon kedves olvasmánya volt Szabó Magda két mesekönyve, a Sziget-kék és a Tündér Lala, mindkettőt többször olvastam. De sosem olvastam Szabó Magdát felnőtt fejjel, pedig sokszor szóba került, anyám még dolgozott is vele színházban, rendezte darabját, magam is találkoztam vele pár alkalommal ennek kapcsán.

Nemrég, mikor a Gabi nagyszüleitől megörökölt könyveket rendezgettük, raktuk ki a dobozokból, amelyekbe a lakásfelújítás előtt kerültek, az újonnan felállított könyvespolcokra, ismét a kezembe akadt pár Szabó Magda kötet. Így kezdtem el olvasni a Pilátust. És arra kellett rájönnöm, hogy ez ugyanaz a hang, mint a mesekönyvekben. Valahogy, valamiért mindig azt gondoltam, hogy a felnőtt könyvei egészen mások, de persze miért lennének azok. Amiért a mesekönyveit is nagyon szerettem, és ami a Pilátusban is megragadott, az az fantasztikus képessége, ahogy mély és a legapróbb részletekig valós emberi érzelmeket képes megjeleníteni úgy, hogy közben egy percig nem lesz érzelgős, szentimentális, csöpögős, még csak szájbarágós se. Valahogy annyira pontosan, mégis egyszerűen jeleníti meg a helyzeteket, írja le a párbeszédeket, hogy az egészet irányító érzelmek, gondolatok szinte maguktól az olvasóba áramlanak, a tudat megkerülésével. Gyökeres ellentéte számos amerikai filmnek, ahol mindig mindent kimondanak, pontosan megmagyaráznak. „– Szeretlek, anya! – Én is nagyon szeretlek, kicsim, de most muszáj elmennem, a te érdekedben, hidd el, nekem fáj a legjobban! – Tudom anya, menj csak nyugodtan.” Aki már tanúja volt ilyen párbeszédnek a való életben, az tegye fel a kezét. Senki? Mindjárt gondoltam. És még valami nagyon jellemző volt mindháromra: az egész regényt átlengő melankólia, az a fajta csöndes szomorúság, amiből kijöhetne még akár heppiend is. Az egyetlen különbség, hogy a mesekönyvek esetében valóban heppiend van, bár ott is marad néhány felhő, ami beárnyékolja a boldogságot. A Pilátusban nincs heppiend, csak némi vigasz a szereplők egy részének.

A második regénynek apropója is volt: márciusra jegyünk van a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében bemutatandó Kocsák Tibor-féle Abigél c. musical-re. A filmváltozatot sosem láttam, gondoltam, nem árthat elolvasni, mielőtt megnézzük, ahogy az ember egy opera esetében is legokosabb, ha ezt teszi. Itt azért említem, mert a fentiek mellett egy számomra meglepő párhuzamra hívnám fel a figyelmet: a regény sok hasonlóságot mutat (bár kronológiai tekintetben inkább fordítva kellene mondanom, de hát mit csináljak, ha én ebben a sorrendben olvastam őket) a Harry Potter könyvekkel!

• Mindkettő bentlakásos iskolában játszódik, ahol 11-18 éves gyerekeket tanítanak. (Na jó, a HP esetében csak hét év az iskola.) Az ilyenkor szokásos dolgok: szigorú tanrend, tanulószoba, közösségi szoba, közös étkezések a nagyteremben, stb.
• Az egyik gyerek árva, a másik félárva (aki a végére teljesen árva marad).
  
• Az iskola falain kívül, a nagyvilágban sötét események készülődnek/zajlanak, ettől a növendékeket az iskola elzárja, kivéve a két főszereplőt (meg még néhányukat), akik szorosabban kapcsolódnak a kinti eseményekhez, bár távolról sem értik azokat teljesen.
  
• A karácsonyi szünetre a legtöbb diák hazalátogat, kivéve a két főszereplőt meg egy-egy társukat.
• Az iskola falain kívül tett séta mindenki által várt esemény, amiben azonban a két főszereplő nem mindig vehet részt, Harry eleinte nem kap engedélyt, Gina büntetésben van.
• A tutyi-mutyi, balek tanár mégsem olyan szerencsétlen, mint amilyennek mutatja magát, és a legfőbb őrangyal is az, akire a főszereplő a legkevésbé számít.

Biztos vagyok benne, hogy még lehetne találni továbbiakat is. És a cselekményen végighúzódó titkok, a diákok világa, az összeveszések és kibékülések, mind nagyon hasonló hangulatot keltettek bennem. Természetesen nem plágiumról beszélek (valószínűtlen, hogy Rowling olvasta volna Szabó Magda regényét), csupán érdekes párhuzamokról, amik nem eredeztethetők mind abból a tényből, hogy mindkettő bentlakásos iskolában játszódik.

MI jóslat

Az SG.hu közölt egy cikket, amely Ray Kurzweil mesterségesintelligencia-kutatóra hivatkozva a következőt állítja:

A technológia egyre gyorsabban fejlődik, emiatt a mesterséges intelligencia várhatóan hamarosan beéri, sőt lehet, hogy 2030-ra le is hagyja az emberiséget.

Legalábbis ezt állítja Ray Kurzweil mesterségesintelligenca kutató, aki az American Association for the Advancement of Science (AAAS) szervezet megbízásából készítette el utópisztikus jövőképét. Kurzweil szerint már most is azon a szinten állunk, hogy képességeinket gépekkel tágítjuk ki, az ember és gép összeolvadása pusztán ennek a tendenciának a folytatódása lesz. Előrejelzését teljes egészében a technika fejlődésének jelenlegi ütemére alapozta, amely szerinte a következő 50 esztendőben 32-szer gyorsabb lesz, mint a teljes 20. században.

A szakember szerint ehhez a jövőképhez elég csak a hagyományos számítástechnikai chipek teljesítményének növekedésével kalkulálni, ráadásul a kutatók jelenleg már 3D-s chipek kifejlesztésén dolgoznak, amelyek akár biológiai molekulákból is állhatnak majd. Kurzweil úgy véli, ezeknek a hardvereknek a kapacitása néhány évtizeden belül lehetővé teszi egy mesterséges intelligencia számára, hogy az emberéhez hasonló vagy azzal azonos képességekkel rendelkezzen.

Dőltbetűs kiemelés tőlem. Én nem tekintem magam MI-szakértőnek, de ez több szempontból is éktelen nagy baromságnak tűnik. Egyrészt sosem lehet előrejelzést a fejlődés jelenlegi ütemére alapozni. Ha így teszünk, töbek között figyelmen kívül hagyjuk, hogy jelen becslések alapján a szilícium alapú technológia kb. 2010-re eléri a határait. Új technológiákkal folynak kísérletek, de egyelőre semmi több. Nincs garancia arra, hogy a Moore-törvény továbbra is érvényes marad. Az sem utolsó szempont, hogy a gazdasági makrofolyamatok óriási hatással vannak a technológiai fejlődésre. Itt és most nem kívánom elemezni, de a világpiac helyzete mostanában nem túl rózsás. Ehhez még vegyük hozzá a "peak oil" jelenséget és a várható hatásait, és máris teljesen kiszámíthatatlan, mi lesz 20 év múlva.

És ha ez még nem lenne elég, az MI területe hírhedt a katasztrofálisan téves becslésekről. Herbert Simon mondta 1965-ben, hogy „Machines will be capable, within twenty years, of doing any work that a man can do.” Azóta nem 20, de 40 év telt el, és még mindig nem tartunk itt. Marvin Minsky pedig 1967-ben nem átallotta azt mondtani, hogy „Within a generation ... the problem of creating 'artificial intelligence' will substantially be solved.” No comment.

Szerintem a fő probléma nem is a számítási kapacitás hiánya, valóban meggyőző MI-t érzésem szerint soha nem fogunk tudni brute force módszerrel létrehozni. Persze egy-egy konkrét feladatra igen, mint a Deep Blue-t, de valóban általános intelligenciát nem. Ahhoz valamilyen módszertani, szemléletbeli szenzációra lenne szükség, amely gyökeresen megváltoztatná az MI kutatások irányát.

Persze napjainkban létezik MI, és széles körben használják is, mindenféle feladatokra, csakhogy ezeket egy laikus nem tekinti mesterséges intelligenciának. Tulajdonképpen a szakmában is csak azért nevezzük így, mert az MI kutatásokból nőttek ki ezek az alkalmazások, a valódi intelligenciához vajmi kevés közük van.

Láz

A fene enné meg, már megint beteg vagyok, ezen a télen már negyedszer harmadszor, ha jól számolom. Pedig a magánéletem csodásan alakul, a munkámat is szeretem, nincsen konfliktusom senkivel a környezetemből, szóval pszichológiai háttere igazán nem lehet a dolognak. Még a zöldség- és gyümölcsfogyasztásra is odafigyelek, így aztán kóros vitaminhiány sem valószínű. Akkor meg mégis mitől? Az elmúlt években nem voltam ennyire betegeskedő. Korábban, gyerekkoromban igen, akkor egy tanév alatt négy betegség "teljesen megszokott" volt, de az elmúlt pár évben sokkal jobb volt a helyzet, még az USA-beli két év alatt is csak kétszer voltam beteg, egyszer egy hétvégére, másodszor kicsit hosszabb időre, pedig a rendszeres utazás és klímaváltozás könnyen ágynak tudja dönteni az embert. Na mindegy, ez van, jógyerek leszek és itthon maradok, remélem, hamar túlleszek rajta.

Megtöröm a csendet

Az utóbbi hetekben megint nagyokat hallgattam, de ennek most vége. A hallgatás oka az volt, hogy amiről leginkább kedvem lett volna írni, arról nem írhattam, amiről meg írhattam volna, arról nem volt kedvem. Merthogy

apa leszek!

Bezonyám! Csak épp Gabival abban állapodtunk meg, hogy a ma esedékes vizsgálatig csak a közvetlen hozzátartozóknak szólunk, és nem terjesztjük a hírt széltében-hosszában. Ma elkísértem a nőgyógyászhoz, ahol az ultrahangképen én is megnézhettem a már nem is olyan apró babát: közel 10 cm, és a 16 hét közepénél tartunk.

Na, csak kiböktem. Mostantól már a többi, kevésbé fontos téma is könnyebben fog az ujjaimra állni.

Szinuhe

Most épp ezt olvasom, Mika Waltari könyvét az Ehnaton-korszakról, egy orvos szemén keresztül. Gabi könyvei között találtam a polcon. Amikor történelmi regényt olvasok, szeretek utánaolvasni, hogy a jelenlegi ismeretek alapján mi történelmi tény, mi fikció, mely szereplők valósak, melyek kitaláltak, stb. Otthon ehhez általában a papíros lexikonokat szoktam használni, az Emberiség krónikáját meg a Britannica Hungarica-t. Itthon... Vicces ez az itthon-otthon dolog: amíg Nashville-ben laktam, addig is volt egy ilyen kettősség, a második évben kint is otthon éreztem magam, meg persze itthon is. Amióta Gabival élek, azóta is van itthon meg otthon, azaz Nap utca és Göd. No mindegy. Szóval itthon nincs papírlexikon (na jó, van néhány kötetnyi Révai), sebaj, van internet és Wikipédia. És legnagyobb megelégedésemre a magyar Wikipédia vonatkozó cikkei részletesek, igényesek, forrásokkal alátámasztottak. Ja, és a Tutanhamonról szóló a legújabb fejleményeket is tartalmazza, a 2005-2006-os vizsgálatok eredményeit, amik a papíros lexikonokban aligha lennének benne, a Révaiban bizonyosan nem. És azt még nem is mondtam, hogy magáról a regényről is van szócikk...

Halkocsonya, flódni, tojásmalac

Hát ez a karácsonyi szezon is véget ért... Idén egy kicsit másképp alakultak a szokásos családi programok mint eddig, tekintve, hogy ma négy hónapja házas ember vagyok, de úgy tűnik, sikerült úgy megoldani, hogy mindenki elégedett legyen. Csakúgy, mint a korábbi években, az én családom megállapodott, hogy idén "szegény karácsony" lesz, hiszen mindenkinek megvan mindene szerencsére, minek vennénk egy csomó felesleges dolgot, aztán persze maradt minden a régiben, sok-sok csomaggal a fa alatt. Az sem új, hogy ilyenkor rengeteget eszünk, talán csak az volt az új elem, hogy ezúttal 24-én két komplett karácsonyi menüt ettünk végig Gabival: egyet nálunk ebédre, amikor az én családom jött ünnepelni, egyet meg késő este apósoméknál. Persze másnap és harmadnap is folytatódott a zabálás, úgyhogy 27-én kifejezetten jól esett már egy böjti napot tartani, és némi éhséget is érezni a változatosság kedvéért.

A szilvesztert a tavalyihoz hasonlóan csendesen, kettesben töltöttük, igaz, délután, kora este vendégségben voltunk egy régi-régi jóbarátomnál, babazsúrban, ui. olyan barátokat hívott meg (minket leszámítva), akiknek kisgyerekük van. (Nekik most volt egy éves a lányuk.) De éjfélre már itthon voltunk, és virslit ettünk. Meg csináltunk tojásmalacot, amit még gyerekkoromban a nagymamámtól tanultam. A tojásmalac elkészítése nagyon egyszerű: végy egy főtt keménytojást meghámozva. Párizsiból vágj neki orrot (egy kúp alakú darabka), füleket és farkat, ezeket illeszd a tojáson ejtett bemetszésekbe a megfelelő helyeken. A szemeket borsból vagy szegfűszegből rakd ki (utóbbi sokkal könnyebben marad a helyén), és már kész is a malacod. BÚÉK!