Nem akarom elkiabálni, de tulajdonképpen már minden le van zsírozva, úgyhogy akár már beszélhetek is róla. Az elmúlt másfél hétben jelentős változás állt be (van beállóban) az életemben: ismét állást változtatok. (Három „áll” egy mondatban, hmm.) Az egész úgy kezdődött, hogy csütörtökön kiderült: kicsit megritkult körülöttünk a levegő a SZTAKI-ban, és már sokáig nem folytatódhatnak úgy a dolgok, ahogy eddig. Jó lett volna, ha pl. az elmúlt három évben sikerül pályázatot nyernünk. Nem sikerült, pedig becsületünkre legyen mondva, rendesen próbálkoztunk, itthon is, az EU-ban is. Több olyan pályázatunk is volt, amiről felsőbb körökből is jött olyan bizalmas információ (a saját fülemmel is hallottam), hogy szinte biztos befutó, aztán valami mégis félrecsúszott, és nem mi nyertünk. Aztán az is benne van szerintem, hogy a csoportunk (egyébként elég sokszínű) tevékenysége nem igazán passzol az intézet profiljába. (Ez nem minősítés, csak ténymegállapítás.) Talán más oka is van, a lényeg a lényeg: meglehetősen bőkezű kifutási időt kaptunk, de jelezték, hogy hosszabb távon már nem igénylik a jelenlétünket. A hátralévő időre való tekintettel nem akartam elkapkodni a váltást, gondoltam, most alaposan körülnézek a piacon, különösen azt tekintve, hogy a gazdasági helyzet nem kímélte a munkaerőpiacot sem. Szóval egészen finoman elkezdtem megmozgatni néhány szálat (ebben a főnököm is a segítségemre volt), és több helyről is olyan visszajelzést kaptam, hogy mehetnék, de sürgős lenne, minél hamarabb, annál jobb, és pillanatok alatt munkaügyi örvényben találtam magam.
Aznap, amikor kipattant a hír, Tomi barátomat vártuk estére vendégségbe, úgyhogy kicsit puhatolóztam nála, náluk a NavNGo-nál mi a helyzet állásügyben. Nem is olyan régen még nagy kampányt folytattak fővárosszerte, hogy embereket fogjanak, most viszont kiderült, hogy nem ilyen kedvező a helyzet, egy ideje nem vesznek fel új embert. Sebaj, ráérek, gondoltam, és megkértem, hogy azért tartsa nyitva a szemét, hátha adódik valami előbb-utóbb. Aztán pár napra rá jött az üzenet, hogy komolyan gondolom-e a dolgot, mert akkor talán tudnék váltani valakit, aki most megy el (történetesen szintén jóbarátom), és lenne-e kedvem bemenni egy ismerkedő beszélgetésre, ami még nem interjú, de azért mégis. Persze, mondtam, miért is ne, de nekem nem sürgős a kezdés, sőt. Aztán újabb két napra rá jött a következő üzenet, hogy elméletileg tudnék-e mégis hamar kezdeni, mert milyen jó volna mindenkinek, ha közvetlenül attól tudnám átvenni a munkát, akinek a helyére mennék; és ha tudnék, akkor nem lehetne-e a beszélgetés helyett mégis inkább állásinterjú. Persze, mondam, ha egyébként meg tudunk állapodni, a korai kezdés önmagában nem akadály. Aztán szó szót, házi feladat interjút követett, és tegnap estére, tehát csupán néhány nap leforgása alatt (egyelőre szóbeli) megállapodásig jutottunk, jővő hétfőn kezdek.
A SZTAKI-nak (és az érintetteknek) hálás vagyok az elmúlt három évért, sokat kaptam ezalatt az idő alatt: szépen nőtt a publikációs listám, mostanra kényelmesen elérte a PhD-hez szükséges szintet; sok újat tanultam szakmai értelemben is az izgalmas és változatos feladatoknak köszönhetően, és mindeközben a családomra is szépen maradt időm. Mindezzel együtt örülök a változásnak, ismét izgalmas és mozgalmas időszak elé nézek, pont akkor, amikor már kezdtem túlságosan is belekényelmesedni a mostani melóba.
Közben Miklós fiam is aktiválta magát, folyamatosan kúszik a lakásban, jön-megy, minden érdekli, ami nem az ő játéka, legyen az papucs, morzsa a földön, számítógép-kikapcsológomb, elektromos vezeték vagy épp porszívó. Egyenesen lámpamániás, hosszasan bámul mindenféle fali és mennyezeti lámpát, akár ég, akár nem; ha ég, akkor még „e ... é ... é ...” hangjelzésekkel is kíséri, Gabi szerint az első szava az, hogy „ég”. Több szót is egyértelműen felismer és megért, az egyik természetesen a lámpa (elég kimondani, és tekintetével azonnal megkeresi a legközelebbit). Enni imád, bármit és bármikor, bármilyen mennyiségben. Ha a konyhában leülünk enni, miközben ő a nappaliban játszik a szőnyegen, fantasztikus tempóban kirongyol a konyhába (át a küszöbön, hasmánt!), egyenesen az autósüléséhez, fél kézzel belecsimpaszkodik, majd „e... e...” hangjelzés kiséretében ránk néz, jelezve, hogy ő most oda beülne, és azt sem bánná, ha kapna valamit a szájába, legyen az kölesgolyó, pirítós, vagy vadasmarha. Ha megkapja, hangos nyammogással jelzi elégedettségét; ha nem, panaszkodik a bánásmód ellen. Két foga már kint van (a két alsó egyes), és döbbenetesen nagyon tud velük harapni az ember kezén, a felső ínyét használva támasztéknak. (Ilyenkor mindig örülök, hogy nem én szoptatom.) Aludni nem annyira szeret, se nappal, se éjszaka, de azért néha mégis muszáj, szerencsénkre. Bármelyik napon megszülethet az unokahúga, Kinga, akivel már ketten lesznek fiatalabbak a családban Miklósnál, ugyanis előző unokahúga, Lujza, februárban látta meg a napvilágot; egyszóval öregszik.
