A közlekedésről

Meg kell hagyni, Tokiónak egészen kitűnő kötöttpályás hálózata van. A városban tizenhárom metróvonal működik, és rengeteg HÉV és egyéb vasútvonal. A forgalmas városrészeket keresztül-kasul átszövik, nem nagyon lehet olyan pontot találni a turisztikailag érdemleges helyeken, amelynek két-háromszáz méteres körzetében ne lenne legalább egy, de inkább két-három megálló. Ráadásul szerelvények tiszták, gyakran járnak (sehol sem kellett még öt percnél többet várnom) egészen késő éjszakáig, és a tájékoztatás nagyszerű, a japánul írni-olvasni nem tudók is könnyen eligazodhatnak a jelzéseken, ha kicsit lassabban is, mint a helyiek. És még csak az sem igaz, hogy állandó tömegnyomor jellemezné, bár az is tény, hogy én eddig csak hétvégén vettem igénybe, és azért olyankor is elég rendes forgalom volt.

Persze ennek is van egy árnyoldala. A díjszabás ugyan távolságarányos, de egyáltalán nem olcsó, pár megállóért lazán kifizetek 200 yent (2.6-tal kell szorozni, hogy forintban kapd meg). Az egészet bonyolítja, hogy a hálózatot számos különböző társaság üzemelteti, a metrót kapásból kettő (négy-kilenc a vonalak megoszlásának aránya), a vasutat pedig még pár. És bár az átszállásért egy társaságon belül nem kell fizetni, ha két különböző társaság által üzemeltetett vonal között vált az ember, akkor bizony külön-külön levonják a viteldíjat a bérletként funkcionáló, feltölthető egyenlegű chipkártyáról. Így viszont ügyesen lehet spórolni azzal, ha a közeli metrómegálló helyett inkább a kicsit távolabbi vonatmegállóhoz megyek, és csak HÉV-ek közötti átszállással oldom meg a hazajutást a szállodához.