Ideérkezésem előtt egy kukkot se tudtam japánul. Na jó, annyit igen, hogy szajonara, meg szaké, meg ha nagyon megerőltettem az emlékezetemet, akkor még azt is, hogy kampaj, meg hogy hadzsime, bár utóbbi jelentéséről csak ötletem volt (mint kiderült, téves). Indulás előtt pár nappal vettem egy Japán Kapd elő! c. füzetecskét, amiből nem csak a japán írásrendszerről és a legfontosabb szavakról kifejezésekről lehet olvasni, hanem az ezekkel kapcsolatos kulturális, társadalmi szokásokról is, szóval olvasmánynak sem utolsó. A japán az általam ismert indoeurópai nyelvek egyikére sem hasonlít, nemhogy szavaiban, de szerkezetében sem, eleinte egészen fura volt megértenem egy-egy mondat mögöttes logikáját, felismernem a szóhatárokat, a szótöveket, a visszatérő elemeket, nyelvtani szerkezeteket. Aztán szép lassan kezdett értelmet nyerni, amit olvastam. Megtudtam például, hogy az igék esetében személyragot nem használnak, vagyis a szóalakból nem derül ki, hogy ki a cselekvő, az viszont igen, hogy jelen-, múlt- vagy jövőidejű az alak, sőt, korlátozottan az is, hogy mi a beszélő és a megszólított társadalmi, alá-fölérendeltségi viszonya. A semleges viszonyt kifejező, jelen idejű, épp ezért talán leggyakrabban használt alak az igék egy csoportjánál pl. a masz végződést kapja. Ez tehát sok jelentést nem hordoz, mégis ezt a szótagot szeretik különösen hangsúlyozni, elnyújtva az a hangot és megnyomva az sz-et. A szó első, lényegesebb felét sokszor elhadarják, így gyakorlatlan füllel csak annyit hallani, hogy paraparaMAAASSSSZ! Aztán találd ki utólag, hogy mit is jelent, amit mondott. Amikor erre felhívtam Asami figyelmét, hangosan nevetett, de elismerte, hogy valóban így csinálják.
Előszeretettel vesznek át szavakat az angolból, ezeket azonban a saját hangzóikkal ejtik ki, márpedig a japán hangzókészlet eléggé szűkre szabott az angolhoz képest. Aztán az így kapott szót japán szótagírással, méghozzá kimondottan a jövevényszavak lejegyzésére használt katakanákkal írják le. Ha tehát például azt olvassa az ember, hogy ビリアルド, akkor az annyit tesz, hogy bi-ri-a-rü-do, magyarul billiárd. Eddig még rendben is van, ha figyelembe vesszük, hogy nincs külön r és l hangjuk, valamint hogy az u (hangsúlytalan, valahol az u és az ü között) sok esetben félig vagy teljesen néma. Ennél már bonyolultabb a máj szó, ami angolul ugyebár liver, de ezt a japánok valamiért レバ, azaz re-ba alakra írják át, vagy a シャワー, azaz sha-wa-(hosszú), ami viszont nem más, mint a shower (a w ejtése hasonló az angolhoz). Utóbbit nehezíti, hogy a sha hangot már eleve két jellel írják: shi-ya, ahol a ya kétharmados méretű. Az ajtó nemes egyszerűséggel ドア, azaz do-a, az ebéd pedig ランチ, vagyis ra-n-csi, amikben persze fel lehet ismerni az angol eredetit, ha már tudod, hogy mit jelent. Mindent összevetve már annak is örülök, ha ki tudok betűzni egy katakanával írt feliratot, de aztán kezdhetem törni a fejemet, hogy ezt most egy olyan szó, amit vissza tudok fejteni angolra, vagy esetleg egy kínai vagy koreai szó átírása, amely esetben persze esélyem sincs. A blog viccesnek szánt címe is így jön ki: ナプロー, na-pü-ro-(hosszú), azaz napró, vagyis napló.
Üdítő kivétel, amikor egy-egy szó magyarul is értelmes, pláne, ha ez a jelentés nem is áll nagyon távol attól, amit eredetileg, japánul jelent. Mint például az izakaja szó, ami egyfajta étterem - könnyen megjegyezhető a kajáról, némi rossz angolságot is belekeverve is a kaja. Elnézést kérek. Vagy a jönni ige, aminek a jelen idejű alakja (ld. feljebb) kimasz, kérdésként kimaszka; világos, mint a nap: ki mászkál? És találtam egy olyan esetet is, ami túlságosan is egyezik ahhoz, hogy véletlen legyen: ikura (emlékezzünk, az u majdnem néma, olyan röviden ejtik!), ami valóban azt jelenti, ahogy hangzik: (lazac)ikra! Már csak az a kérdés, hogy milyen közvetítéssel jutott ez el a magyarba.
És ha már megemlítettem az elején a hadzsime szót, tisztázzuk ezt is. Gondolom, másnak is megvan az a gyerek- vagy fiatalkori élmény, amikor valami kaszabolós filmben a szamuráj rekedtes torokhangon elkiabálja magát, hogy HADZSIMEEEE!, majd nekiront ellenfelének, és üti, ahol éri. Ezek alapján azt feltételeztem, hogy a szó célja a félelemkeltés, jelentése meg valami olyasmi lehet, hogy szétváglak vagy most meghalsz. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, a hadzsime-maste ugyanis annyit tesz, hogy örülök, hogy megismerhetem! A marcona szamuráj tehát csak udvarias próbált lenni az összecsapás előtt, megadva a kellő tiszteletet ellenfelének.
Megjegyzés küldése