Mondzsa

Tegnap este Asami elvitt mondzsát enni. Ez egy hagyományos japán étel, aminek az alapja apróra vágott zöldség, elsősorban káposzta, aztán ízlés szerint hús-, hal- vagy rákfalatkák (esetleg polip vagy tintahal), reszelt sajt, rizstészta, pirított tészta, fűszerek. Ezt keverik bele egy hallé és liszt (és talán tojás?) keverékéből álló híg tésztába. Így hozzák ki az asztalhoz, nyersen, és ott helyben készítik el, az asztal közepébe épített grill-lapon. Először kevés olajon megpirítják a zöldségeket (közben a spatulával szorgosan aprítják is), majd a pirított aprítékból egy nagy gyűrűt formáznak, ennek a közepébe öntik a híg tésztát, először csak keveset, majd ahogy fokozatosan sűrűsödik, szilárdul, úgy egyre többet, végül az egészet. A lényeg, hogy ne folyjon ki a gyűrűn kívülre. Amikor már az egész besűrűsödött, akkor beleforgatják az aprítékot, az egészet jól összekeverik (közben tovább kaszabolják), végül elterítik a grillapon és csökkentik a hőmérsékletet. Amikor elkezd egy kicsit lepirulni, akkor már lehet is kezdeni enni. Ehhez is spatulát használnak, csak egészen kicsit: a spatulával az ember lecsippent egy kis darabot a lepény széléről, majd a falat tetejére rányomja, amitől a falat, ha jól csinálta, hozzáragad a spatulához, és már lehet is a szájhoz emelni. Az elején még hígabb és nyersebb, a végén meg már egészen megpirult, karamellizálódott, így az íze is folyamatosan változik menet közben. Nagyon ízletes és amúgy japánosan társas étkezés.

Ebben az utcában csak mondzsa-evő helyek voltak, véges-végig

Sütés előtt

A pincérnő boszorkányos ügyességgel kezelte a spatulákat

Kész is van, lehet enni!

Az első adagot a pincérnő készítette el az asztalunknál, de a másodikat már úgy kértük, hogy magunk rakjuk össze. Aztán Asami közölte, hogy rám vár a feladat, úgyhogy nem volt mit tenni, nekigyürkőztem a feladatnak, felidézve a korábban látottakat.

Itt a zöldséget aprítom, vigyázva, hogy le ne égjen

Itt a tésztával keverem össze az egészet

Itt már terítem is, nyugtázva, hogy nem is lett olyan rossz az eredmény

Sokkal finomabb, mint ahogy kinéz

A japán nyelvről

Ideérkezésem előtt egy kukkot se tudtam japánul. Na jó, annyit igen, hogy szajonara, meg szaké, meg ha nagyon megerőltettem az emlékezetemet, akkor még azt is, hogy kampaj, meg hogy hadzsime, bár utóbbi jelentéséről csak ötletem volt (mint kiderült, téves). Indulás előtt pár nappal vettem egy Japán Kapd elő! c. füzetecskét, amiből nem csak a japán írásrendszerről és a legfontosabb szavakról kifejezésekről lehet olvasni, hanem az ezekkel kapcsolatos kulturális, társadalmi szokásokról is, szóval olvasmánynak sem utolsó. A japán az általam ismert indoeurópai nyelvek egyikére sem hasonlít, nemhogy szavaiban, de szerkezetében sem, eleinte egészen fura volt megértenem egy-egy mondat mögöttes logikáját, felismernem a szóhatárokat, a szótöveket, a visszatérő elemeket, nyelvtani szerkezeteket. Aztán szép lassan kezdett értelmet nyerni, amit olvastam. Megtudtam például, hogy az igék esetében személyragot nem használnak, vagyis a szóalakból nem derül ki, hogy ki a cselekvő, az viszont igen, hogy jelen-, múlt- vagy jövőidejű az alak, sőt, korlátozottan az is, hogy mi a beszélő és a megszólított társadalmi, alá-fölérendeltségi viszonya. A semleges viszonyt kifejező, jelen idejű, épp ezért talán leggyakrabban használt alak az igék egy csoportjánál pl. a masz végződést kapja. Ez tehát sok jelentést nem hordoz, mégis ezt a szótagot szeretik különösen hangsúlyozni, elnyújtva az a hangot és megnyomva az sz-et. A szó első, lényegesebb felét sokszor elhadarják, így gyakorlatlan füllel csak annyit hallani, hogy paraparaMAAASSSSZ! Aztán találd ki utólag, hogy mit is jelent, amit mondott. Amikor erre felhívtam Asami figyelmét, hangosan nevetett, de elismerte, hogy valóban így csinálják.

Előszeretettel vesznek át szavakat az angolból, ezeket azonban a saját hangzóikkal ejtik ki, márpedig a japán hangzókészlet eléggé szűkre szabott az angolhoz képest. Aztán az így kapott szót japán szótagírással, méghozzá kimondottan a jövevényszavak lejegyzésére használt katakanákkal írják le. Ha tehát például azt olvassa az ember, hogy ビリアルド, akkor az annyit tesz, hogy bi-ri-a-rü-do, magyarul billiárd. Eddig még rendben is van, ha figyelembe vesszük, hogy nincs külön r és l hangjuk, valamint hogy az u (hangsúlytalan, valahol az u és az ü között) sok esetben félig vagy teljesen néma. Ennél már bonyolultabb a máj szó, ami angolul ugyebár liver, de ezt a japánok valamiért レバ, azaz re-ba alakra írják át, vagy a シャワー, azaz sha-wa-(hosszú), ami viszont nem más, mint a shower (a w ejtése hasonló az angolhoz). Utóbbit nehezíti, hogy a sha hangot már eleve két jellel írják: shi-ya, ahol a ya kétharmados méretű. Az ajtó nemes egyszerűséggel ドア, azaz do-a, az ebéd pedig ランチ, vagyis ra-n-csi, amikben persze fel lehet ismerni az angol eredetit, ha már tudod, hogy mit jelent. Mindent összevetve már annak is örülök, ha ki tudok betűzni egy katakanával írt feliratot, de aztán kezdhetem törni a fejemet, hogy ezt most egy olyan szó, amit vissza tudok fejteni angolra, vagy esetleg egy kínai vagy koreai szó átírása, amely esetben persze esélyem sincs. A blog viccesnek szánt címe is így jön ki: ナプロー, na-pü-ro-(hosszú), azaz napró, vagyis napló.

Üdítő kivétel, amikor egy-egy szó magyarul is értelmes, pláne, ha ez a jelentés nem is áll nagyon távol attól, amit eredetileg, japánul jelent. Mint például az izakaja szó, ami egyfajta étterem - könnyen megjegyezhető a kajáról, némi rossz angolságot is belekeverve is a kaja. Elnézést kérek. Vagy a jönni ige, aminek a jelen idejű alakja (ld. feljebb) kimasz, kérdésként kimaszka; világos, mint a nap: ki mászkál? És találtam egy olyan esetet is, ami túlságosan is egyezik ahhoz, hogy véletlen legyen: ikura (emlékezzünk, az u majdnem néma, olyan röviden ejtik!), ami valóban azt jelenti, ahogy hangzik: (lazac)ikra! Már csak az a kérdés, hogy milyen közvetítéssel jutott ez el a magyarba.

És ha már megemlítettem az elején a hadzsime szót, tisztázzuk ezt is. Gondolom, másnak is megvan az a gyerek- vagy fiatalkori élmény, amikor valami kaszabolós filmben a szamuráj rekedtes torokhangon elkiabálja magát, hogy HADZSIMEEEE!, majd nekiront ellenfelének, és üti, ahol éri. Ezek alapján azt feltételeztem, hogy a szó célja a félelemkeltés, jelentése meg valami olyasmi lehet, hogy szétváglak vagy most meghalsz. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, a hadzsime-maste ugyanis annyit tesz, hogy örülök, hogy megismerhetem! A marcona szamuráj tehát csak udvarias próbált lenni az összecsapás előtt, megadva a kellő tiszteletet ellenfelének.

High-tech vasárnap

Ma némi hezitálás után Ikebukuro városrész felé vettem az irányt, ahol többek között egy többelemetes Toyota autószalon várt, a prospektus szerint mintegy 70 kiállított modellel. És akkor még nem is tudtam, hogy mennyi minden más is lesz ott! Mivel a szalon csak 11-kor nyitott, én meg már fél 11 után ott voltam, előtte kicsit barangoltam a szomszédos, Sunshine Cityre keresztelt plázában. Itt kapott helyet egy tengeri élőlényeket bemutató akvárium és egy planetárium is. Utóbbinak ki is néztem egy délután kettőkor kezdődő előadását, bár kicsit elbizonytalanított, hogy a hirdetmény szerint csak japán nyelvű kommentár van. Az akváriumról, tekintettel a két héttel ezelőtti, állatkertben tett látogatásomra, most lemondtam. A plázában legnagyobb meglepetésemre egy születésnapi ünnepségbe futottam bele. Nem fogjátok kitalálni, ki lett 39 éves idén januárban. Hát nem más, mint Moncsicsi!

Az autószalonban persze legnagyobb hangsúlyt a hibrid hajtás bemutatása kapta. Az autók és az interaktív bemutatók mellett helyet kaptak ingyenesen kipróbálható szimulátorok is, ahol versenypályán, városi forgalomban és veszélyes helyzeteket szimuláló országúti helyszínen lehetett vezetni. És persze volt hagyományos kiállítótermi rész is, amiből kiderült számomra, hogy a Toyota legalább kétszer annyiféle modellt gyárt, mint amennyi ezekből Magyarországra eljut. A kétüléses kisautótól kezdve egészen a kisbuszig teljes a skála, a hat-hétüléses családi autókból pedig akkora a választék, hogy az csoda. Voltak persze csúcskategóriás modellek is, fullextrás kivitelben, a legdrágább azonban, potom 15 millió yenért, mégis egy olyan autómodell volt, ami szakasztott úgy nézett ki, mintha legalább húsz évvel ezelőtt gyártották volna.

A legújabb generációs Prius sportosított változata

A szalon alapos végigjárása után még mindig maradt majdnem egy órám a planetáriumi programig, így az Ancient Orient elnevezésű múzeum felé vettem az irányt, amely a pláza egyik épületének legfelső emeletén kapott helyet. A név és a helyszín alapján arra számítottam, hogy itt majd az ókori Kelet-Ázsia népeiről, kultúrájáról tudhatok meg többet, de némileg csalódtam, amikor kiderült, hogy a kiállítás fókusza Mezopotámia, Egyiptom, Görögország és Perzsia. Ettől persze még érdekes volt, és pont megfelelő méretű arra, hogy kettőig elüssem az időt. Akkor viszont kiderült, hogy arra az előadásra már elfogyott a jegy, még két órát meg nem akartam várni, úgyhogy inkább megebédeltem és délnek indultam, Odaibába. Itt ugyan egyszer, még az első itt töltött teljes napomon már jártam autóval, de akkor csak az egyik plázát láttam belülről, na és Gundamot, a robotot. Odaibába csak két átszállás árán jutottam el, és az elsőnél alig találtam meg a csatlakozó vonalat. Kétségtelen tény, hogy ez volt az első ilyen élményem három hét alatt. A harmadik szakaszon vezető nélküli, gumikerekeken guruló vonattal utaztam, emelt pályán, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Tokiói öbölre és az öbölben elterülő, szigeteken fekvő Odaibára.

Odaibában fel akartam volna ülni az óriáskerékre, ám sajnos odaérve kiderült, hogy január 15-én leállították karbantartás miatt, és csak márciusban fogják újraindítani, így kénytelen voltam beérni a fotózással. A kerék mellett, legnagyobb meglepetésemre, egy másik nagy kiterjedésű Toyota kiállítószalonra bukkantam, ugyanazokkal a szimulátorokkal egyetemben, mint Ikebukuróban. Itt csak átsuhantam, és a part felé siettem, hogy még elcsípjem a naplementét. A parton homokos strandszakasz fogadott, persze a téli hidegben senki nem strandolt, de így is meglepő volt a plázák közül a fövenyre lépni. A nap épp lebukni készült, az öböl és a város gyönyörű fényben úszott, gyorsan fotóztam is párat.

És máris jött az újabb meglepetés! A városnéző füzetem egy szóval sem említette, és mást sem hallottam róla beszélni, de ezek a lökött japánok felépítették a Szabadságszobor kicsinyített mását, és iderakták az öböl partjára, New York-i nagytestvérével ellentétben arccal befelé!

A szobor környékén elidőztem egy kicsit, megvártam, míg teljesen lemegy a nap, hogy készíthessek pár esti képet a hídról és a túlpartról, aztán hazaindultam. Elég későn, este hétre értem haza, így rendesen elfáradtam a nap végére. Még több fénykép a szokott helyen.

A világ legnagyobb halpiaca

Ma nagyon izgalmas helyeken jártunk. Délelőtt tízkor találkoztam Asamival, és egy a héten szintén Tokióban tartózkodó kollégával a Tsukiji halpiac szélén lévő metrómegállóban. Kicsit elszámoltam magam, így mire odaértem, már mindketten ott voltak. Már az állomáson megcsapott az enyhe halszag, kicsit félni is kezdtem, hogy mi lesz itt, ha bekerülünk a sűrűjébe. Elsőként a piac feldolgozó része felé vettük az irányt, ahol turistával nem is találkoztunk, rajtunk kívül láthatóan mindenki pontosan tudta, mi keresnivalója van arrafelé.

Itt olyan mennyiségű hal és egyéb tengeri herkentyű volt, hogy azt elképzelni nem lehet, ennek ellenére a halszag egyátalán nem volt erős, inkább csak kellemes, hangulatteremtő, és a legkevésbé sem volt kellemetlen. Láttunk hatalmas tonhaldarabokat, polipokat, kagylókat, tintahalakat és még ki tudja, mennyi mindent. Fantasztikus látvány volt, ahogy hatalmas, méteres hosszúságú éles késekkel (inkább kardokkal) darabolták a 10-20-30 kilós tonhalszeleteket.

Rajtunk kívül egyébként mindenki gumicsizmában volt, amit elég hamar meg is értettem, amikor egy hatalmas dézsa vizet borítottak ki előttünk a kövezetre. A nagybani részről átszivárogtunk a piac sokkal frekventáltabb felére, ahol a halárusok mellett zöldségesek, húsosok és egyéb, nem kizárólag élelmiszerrel foglalkozó üzletek is szép számmal voltak, nem is beszélve a sok kis étteremről, étkezdéről, ahol frissen fogott halból készült sushit és egyéb halételeket árultak. A piacon nyüzsögtek az emberek, némelyik étterem előtt is jókora sor állt már fél 11 körül is.

Nyers wasabi

Tengeri hínár

Hal- ikra- és tintahalárus

Mindenféle bab töménytelen mennyiségben

Rákok is voltak

12 után valamivel aztán beültünk mi is egy étterembe, ahol egy hatalmas tál halszeletet rendeltünk rizzsel. Fantasztikusan puha és zamatos volt! Ahhoz képest egyébként, hogy főzni nem kellett rajta semmit, elég sokat kellett rá várnunk, nyilván a nagy forgalom miatt. Ebéd után visszamentünk a metróhoz, és Harajuku felé vettük az irányt. Harajuku a fiatal tokióiak által kedvelt, felkapott városrész, előtte azonban útba ejtettük a Meiji szentélyt, ami Asami elmondása szerint Tokió legforgalmasabb szentélye. Itt szemtanúi voltunk egy két hagyományos japán esküvőnek is, amit igyekeztem fényképen és videón is megörökíteni.

A szentélyt körülvevő parkerdőben tett séta után átsétáltunk Harajukuba, ahol többek között extravagánsan öltözött lányokat lehet látni, ők az ún. Harajuku-lányok. Közülük igyekeztem párat lefotózni, de ez nem is volt olyan könnyű feladat, mert egyszer csak felbukkantak a tömegben, aztán már el is tűntek, mire előkaptam a fényképezőgépet. A divatáru üzletek előtt rikkancsok kínálták a termékeket, hirdették az akciókat.

Harajukuból Omotesando elegánsabb és nyugodtabb bevásárlóutcáján keresztül végül Shibuyába jutottunk, ahol többek között a világ állítólag legforgalmasabb kereszteződése található. A lámpák itt is egyszerre váltanak minden irányban zöldre, mire a kereszteztődést elárasztja az emberek tömege. Miután felküzdöttem magam két betonoszlopra, terpeszállásban, készítettem egy videót is az áradatról.

Innen aztán már hazafelé indultam, de csak miután lefotózkodtam Hachikóval, a híres kutyával, aki a Shibuya vasútállomás előtt kilenc éven keresztül minden nap várta gazdáját annak halála után. A kutya annyira híres lett, hogy még életében, 1934-ben szobrot mintáztak róla, amit aztán a háborús időkben beolvasztottak. 1948-ban aztán újabb szobrot állítottak a korábbi helyén, és ez azóta is ott áll, népszerű találkahelyként.

A napról készült fényképek és videók a szokott helyen, a picasa webalbumban találhatók.

Ámulat

Tízezer tonna
vasbeton magasodik.
Bábel? Az smafu.


Körpanoráma
Negyedfélszáz méteren.
Micsoda látvány!

Égigérő fa

Ma valamivel hamarabb abbahagytam a munkát, hogy elmehessek Tokió legújabb látványosságához, a Sky Treehez. Thomas és Asami előre mondta, hogy hétvégén hatalmas tömeg van, ezért mindenképpen hétköznap érdemes menni. Már sötétedett, mire odaértem. Szerencsém volt: a díszkivilágítást épp akkor kapcsolták be, amikor ott álltam a torony lábánál, és tanakodtam, hogy merre van a bejárat. Így sikerült pár perc különbséggel megörökítenem a tornyot világítás nélkül és megvilágítva.

A pénztárnál kb. 20 percet álltam sorba, gondolom ez nem számít soknak. A jegy ára már annál inkább: 2000 yen volt feljutni a 350 méter magasan található kilátóteraszra (az a nagy dudor kb. félúton). Onnan lehetett volna még tovább menni a felső szintre, ami 450 méteren van, további 1000 yenért, de úgy gondoltam, hogy éjszaka nem látnék annyival többet fentről, így ezt most kihagytam.

Kb. középen az Asahi székház, a folyó túlpartján Asakusa

Az éjszakai fotók persze nem adják vissza azt a fantasztikus látványt, ami a hatalmas és gyönyörűen tisztán tartott panorámaablakokon keresztül tárult a szemem elé. Lenyűgöző volt látni a körbe egészen a horizontig, és minden bizonnyal még azon túl is elterülő várost a fényeivel, toronyházaival, repülőivel, forgalmas sztrádáival, folyóival és hajóival.

A látogatás félelmetesen jól szervezett, pontosan megszabott haladási irányokkal, terelőszalagokkal, és rengeteg emberrel, akik mindig a megfelelő irányba igazítanak. Ez állandóan változó feladat, mert a tetemes mennyiségű látogatót négy szuperlift szállítja föl-le a toronyban, így mindig máshová kell terelni az embereket.  Látszott, hogy már a komplexum tervezésekor gondosan előre átgondolták ezt is. A liftek végsebessége a belül látható kijelző szerint 600 méter per perc, így gyorsítással-lassítással együtt kevesebb, mint egy perc alatt fent is voltunk a kilátóban. Fent természetesen az elmaradhatatlan ajándékbolt és egy étterem is helyet kapott, az árakat meg se mertem nézni. A kávézó viszont nem is volt olyan drága: egy kávé mindössze 400 yenbe került, ennél többet fizettem a múlt hétvégén Ginzában egy kis sarki presszóban, de még itt, Kameidóban is simán elkérnek érte 2-300 yent.

A Sky Tree egyébként a maga 634 méteres magasságával jelenleg a világ legmagasabb tornya és a második legmagasabb építménye, az első természetesen a dubai-i Burj Khalifa a félelmetes 828 méteres csúcsával. De könnyű Dubaiban olyan magas tornyot építeni, ott nem reng a föld. Asamitól tudom, hogy a Sky Tree építése közben, mikor már elég magasan jártak, volt egy 5.2 erősségű rengés, és a toronynak meg se kottyant, ami azért ad némi bizakodásra okot a jövőre nézve.

Egy átlagos munkanap

A harmadik hétre eléggé beállt a napirendem. Általában fél nyolc körül ébredek magamtól. Felkelek, bekapcsolom a számítógépet, hátha még elcsípem Gabit skype-on lefekvés előtt - ez többnyire sikerül is. Kb. fél kilencig beszélgetünk az eltelt délutánjukról, aztán felöltözöm és lemegyek az étterembe reggelizni, az ugyanis benne van a szoba árában. Reggeli után összepakolok és átmegyek a közeli irodába, fél tíz körül. Ott megnézem az este óta összegyűlt leveleimet, ezekből szokott lenni egy pár, hiszen amíg én alszom, addig otthon javában folyik a munka. Aztán elkezdem a napi tennivalóimat. Az első két héten ez főleg autós tesztelésből ill. az erre való felkészülésből állt, ezen a héten inkább hibakeresés és programozás, valamint az autós tesztek során felvett jelentős mennyiségű naplófile feldolgozása, elemzése. Dél körül elmegyünk ebédelni, általában 3-5 fős társasággal, de van, hogy csak kettesben Asamival, mint pl. ma is, amikor a többiek már sehol se voltak, mire felcihelődtünk. Azokon a napokon, amikor tesztvezetés van, akkor általában útközben eszünk valahol egy plázában vagy hasonló helyen. Délután, az irodába visszaérve folytatom a programozást, levelezgetést, az autós tesztek után a logok könyvelése, otthoni szerverre való felpakolása következik. Délután 4-6 óra tájban már otthon is támad némi mozgolódás, a korán kelők beérnek az irodába, ilyenkor skype-on néha kissé felélénkül az eszmecsere. Megesik, hogy Gabi is felhív ébredés és reggeli után, hogy bejelentkezhessenek a fiaim is (ilyenkor van a legtöbb esélyünk látni egymást). Este hét óra felé abbahagyom a munkát, aztán vagy Asamival elmegyünk vacsorázni valahová (ez eddig főleg múlt héten fordult elő), vagy búcsút veszek az itteni kollégáktól, és visszamegyek a hotelba. Az elején elég későn, kilenc felé még lejöttem vacsorázni, ezen a héten inkább úton hazafelé állok meg az egyik kis étteremben enni valamit. A hotelba visszaérve beindul a levelezgetés, jönnek a válaszok a napközben írt emailjeimre, ezeket még úgy-ahogy kezelem. Fél kilenc-kilenc felé Gabi ismét jelentkezik skype-on, a gyerekekkel együtt elmesélik, hogy mi volt délelőtt. Aztán tíz órakor jön egy céges skype hívás, ahol szóban is megbeszéljük az éppen nyitott kérdéseket, ez kb. fél órát szokott tartani. Aztán ha még nem vagyok nagyon fáradt, és Gabi sem aludt el Miklós altatása közben, akkor skype-olunk egyet kettesben, nyugodtan, elmesélem, mi történt nap közben, megbeszéljük az otthoni elintéznivalókat, stb. Éjféltájban már általában ágyban vagyok, és egy kevés olvasás után már alszom is.

Az autós közlekedésről

Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy Tokió autóval is egészen jól használható. Persze bele kell számítani, hogy az út- és parkolási díjak horribilisek, egy óra parkolásért nem ritka a 600 yen sem, tehát érdemes kétszer is meggondolni, mielőtt az ember autóba ül. Viszont legalább rengeteg földalatti garázs és parkolóház van, a "hol parkoljak" tehát nem kérdés. Utcai, járda melletti parkolást nem is nagyon láttam eddig, igaz, hogy az utcák nem is elég szélesek ehhez. Egyszer-kétszer kerültünk már dugóba is, akkor viszont meg se moccant a sor. Igaz, ez akkor volt, amikor leesett a hó és lezárták az autópályákat. A japánok nagyon türelmes és körültekintő vezetők. Bő két hét alatt most találkoztam először törött autóval, dudálást is csak kb. egyszer hallottam. A kanyaroknál figyelnek a gyalogosokra, akkor is, ha azok éppen pirosban mennek át. Egymással kiszorítósdit játszó autókat nem láttam még. Meg tudnám szokni.

Lótuszgyökér

Méghozzá rántva, apró fanyárson. Ma többek között ez volt vacsorára. Íze nem igazán volt, de nagyon kellemes ropogós, ugyanakkor mégis omlós állag jellemezte. A vacsorát hagyományos japán szilvaborral kísértem, bár inkább likőrnek kellett volna hívni, mert egészen sűrű, szinte mézes volt, és az alkoholtartalma is valamivel magasabbnak tűnt a könnyebb borokénál.

04:50

Ha mozog az ágy
Az éjszaka közepén
Nem ittál: a föld reng.

Derűs vasárnap

Ma a Tokió állomásra vonatoztam, onnan meg a császári palota felé vettem az irányt. Azt hittem, hogy magába a palotába, legalább egy részébe is be lehet menni, de némi jövés-menés után kiderült, hogy csak a parkja látogatható, viszont az legalább ingyenesen. Sebaj, az is nagyon szép volt, jó nagy sétát tettem benne és sok fényképet készítettem. Érdekes volt, hogy a bejáratnál a kezembe nyomtak egy műanyag bilétát, amit a kijáratnál aztán le kellett adni - hogy ennek mi volt az értelme, nem tudom, mert máshol úgysem tudtam volna bejutni, mint a jól ellenőrzött kapuk egyikénél, és amúgy sem kérte tőlem senki ellenőrzésre a bilétát.

Ez még a vasútállomás és környéke - a régi és az új

A palotát körülölelő út le volt zárva, rajta mindkét irányba futók és biciklisták hada áramlott. A forgalmat a kereszteződésekben zöldkabátos emberek irányították, bár ez látszólag elég felesleges volt, mert volt hely bőven mindenkinek. A palotakertben tett séta után visszamentem az állomás környékére, ahol megebédeltem (itt készült az ominózus fotó a 26 óráig nyitva tartó éttermekről), majd átsétáltam a szomszédos Ginza városrészbe, ami Tokió legelitebb negyede. Félúton egy bolhapiacba botlottam, legalábbis eleinte azt hittem, míg ki nem derült, hogy inkább a régiségpiac lenne a helyes megnevezés, bolhapiacon ugyanis ritkán kapni 20 ezer forintos porcelán csészéket, 50 ezer forintos fametszeteket és 200 ezer forintos tálakat a párszáz forintos kacatok szomszédságában. Így is meglepő volt ilyen nagyértékű tárgyakat földre terített pokrócon meg széthajtható asztalkán látni.

Ginzában is sok utat, köztük egészen széleseket is lezártak az autóforgalom elől, a tömeg szabadon áramlott a csillogó üzletházak között. Sőt, az út közepére még padokat, székeket is kiraktak, hogy legyen hol megpihenni.

A napról készült összes kép (a tegnapiakkal együtt) a második hétvége webalbumában található. Jó nézegetést!

A japán munkabírás titka

Ma felfedeztem, mi lehet amögött, hogy a japánok híresen sokat dolgoznak. Pontosabban azt, hogy hogyan maradhat mégis idejük a többi dologra. A turpisság abban rejlik, hogy itt több órából áll egy nap, amint azt az alábbi fotó ékesen bizonyítja!

Nyitva este 26 óráig? Az már valami!

A közlekedésről

Meg kell hagyni, Tokiónak egészen kitűnő kötöttpályás hálózata van. A városban tizenhárom metróvonal működik, és rengeteg HÉV és egyéb vasútvonal. A forgalmas városrészeket keresztül-kasul átszövik, nem nagyon lehet olyan pontot találni a turisztikailag érdemleges helyeken, amelynek két-háromszáz méteres körzetében ne lenne legalább egy, de inkább két-három megálló. Ráadásul szerelvények tiszták, gyakran járnak (sehol sem kellett még öt percnél többet várnom) egészen késő éjszakáig, és a tájékoztatás nagyszerű, a japánul írni-olvasni nem tudók is könnyen eligazodhatnak a jelzéseken, ha kicsit lassabban is, mint a helyiek. És még csak az sem igaz, hogy állandó tömegnyomor jellemezné, bár az is tény, hogy én eddig csak hétvégén vettem igénybe, és azért olyankor is elég rendes forgalom volt.

Persze ennek is van egy árnyoldala. A díjszabás ugyan távolságarányos, de egyáltalán nem olcsó, pár megállóért lazán kifizetek 200 yent (2.6-tal kell szorozni, hogy forintban kapd meg). Az egészet bonyolítja, hogy a hálózatot számos különböző társaság üzemelteti, a metrót kapásból kettő (négy-kilenc a vonalak megoszlásának aránya), a vasutat pedig még pár. És bár az átszállásért egy társaságon belül nem kell fizetni, ha két különböző társaság által üzemeltetett vonal között vált az ember, akkor bizony külön-külön levonják a viteldíjat a bérletként funkcionáló, feltölthető egyenlegű chipkártyáról. Így viszont ügyesen lehet spórolni azzal, ha a közeli metrómegálló helyett inkább a kicsit távolabbi vonatmegállóhoz megyek, és csak HÉV-ek közötti átszállással oldom meg a hazajutást a szállodához.

Acél mammutfenyők

A szombati napot nagyrészt Tokió Shinjuku nevű negyedében töltöttem. A szálloda közelében lévő vasútállomásról a hévre hasonlító vonat egyenesen a Shinjuku vasútállomásra vitt. Innen gyalog folytattam utamat a negyed nyugati felébe, ahol egymást érik a felhőkarcolók. Többek között ebben a városrészben található a tokiói városháza is (a képen), amelynek 45. emeletéről remek kilátás nyílik a környékre. És ami a legjobb: ingyenes! Először tehát kóboroltam egy keveset a toronyházak között, majd megcéloztam a városházát, és rövid sorban állás után már repültem is a lifttel föl a magasba.

A toronyból visszatérve a földre először a városháza mellett elterülő kis parkban tettem sétát, majd ebéd után néztem egy pláza alagsorában. Délután a negyed keleti oldala következett, ami egy nyüzsgő vásárló- és éttermi negyed, sok-sok emberrel és sok neonreklámmal. Tokió egyik érdekessége az olyan útkereszteződés, ahol a gyalogosok egyszerre kapnak zöldet minden irányba, sőt, a lehetőséget kihasználva az ilyen helyeken még átlósan is van zebra. Ebből már többet is láttam, itt viszont egy olyan kereszteződésre bukkantam, ami teljes egészében zebra volt.

A szokásos délutáni kávém elfogyasztása után úgy döntöttem, hogy Shinjuku ma már nem tud újat mutatni nekem, ezért metróra szálltam, és dél felé vettem az irányt. Elmentem a tokiói öböl partjára, ahonnan egyrészt pazar kilátás nyílik a modern szórakozónegyedre, Odaibára (itt készült ittlétem második napján az a bizonyos óriás robotos fotó). És ami még jobb, innen indul üvegtetős városnézőhajó föl a folyón. Szerencsém volt: bár a korábban előrelátó módon beszerzett hajómenetrendet a nap folyamán sikerült valahol elhagynom, a kikötőbe érkezésem után öt perccel már indult is az utolsó hajó északra, így nem kellett várnom, épp hogy csak annyi időm maradt, hogy ellőjek pár fotót.

Az időzítéssel is szerencsém volt, mert épp ment le a nap, a folyó két partja gyönyörű aranysárga színben ragyogott. A célállomásra, Asakusa negyedbe érkezve (itt jártam múlt vasárnap Asami társaságában) már majdnem teljesen sötét volt, fél hatra járt az idő, így aztán hazafelé vettem az irányt.

Az egész napról részletes fényképes beszámoló a szokott helyen, a Picasa albumomban. A képek egy részéhez szöveg is tartozik. Jó nézegetést!