Játékpszichológia

Az az igazság, hogy nem szeretek veszíteni. Persze ki szeret, a különbség az, hogy én ráadásul elég rosszul viselem, ha kikapok. Aki játszott már velem, ellenem, tudja. Én is tudom, és igyekszem is tenni ellene, játék közben rendszeresen figyelmeztetem magam, hogy ez csak játék, és mégis. Persze nem mindegy, hogy milyen játékról van szó, van, ahol a veszítés nyomasztólag hat rám, és elveszi a kedvemet a további játéktól, de van, ahol folytatásra ösztönöz. Az előbbi csoportba azok a játékok tartoznak, ahol az alulmaradás a játék minden fázisában jól érezhető, és sokáig tartó, ilyen például a Risk, ahol két-három órán keresztül egészen nyilvánvaló, ha te vagy a rosszabb. A "haláltusa" sokáig tart, és egy idő után már nem lehet ellene semmit tenni, mégis végig kell játszani, így kívánja a játéketika. Utóbbi csoportba többféle játék is tartozik: azok, amelyek sok rövid fordulóból állnak, és sűrűn változik, hogy éppen ki nyer (bár itt éppen annyira nyomasztó lehet, ha állandóan az egyik fél nyer), meg azok a különféle konstrukciós játékok, amelyet többen játszanak ugyan, de egészen a játék végéig nem nyilvánvaló, hogy ki áll vesztésre. Ilyen például a Settlers of Catan, amelyben mindenki építgeti a maga birodalmát, és csak a végén derül ki, hogy kinek lett a legtöbb pontja. Persze itt is alakulhat úgy a szerencse, hogy valaki egészen nyilvánvalóan alulmarad, de ez azért ritka.

Mindezt azért jutott eszembe leírni, mert van egy egyszerű kis játék, a Monkey Bubble (sok változata létezik, ez az, amikor színes golyócskákat kell kilőni a "plafonra", és ahol három vagy több azonos színű golyó összegyűlik, az a rész leesik, eltűnik), és ennek a ketten játszható "versenyváltozata", amivel elég sokat játszottunk mostanában Gabival, és azt vettem észre, hogy valamiért egészen rossz kedvre tud hangolni egy félórás, órás párviadal, pedig elég kiegyenlített a küzdelem. Ez valahogy olyan játék, hogy a leggyakrabban az az érzésed, hogy neked mindjárt véged, a másik meg sokkal jobban áll. Megfigyeltem, hogy a legtöbbször egyszerre, egy időben érezzük ugyanezt mind a ketten, tehát nyilván valamilyen teljesen szubjektív dologról van szó. A legfurcsább, hogy még akkor is nyomott kedvem lesz tőle, ha összesítésben nyerek.

Az egészben az a legzavaróbb, hogy pontosan tudok erről a hibámról, és mindig igyekszem küzdeni ellene, mégsem járok sok sikerrel. Kíváncsi vagyok, mi lehet ennek a tudományos alapja, illetve hogy lehet-e valamilyen hatásos módon "gyógyítani". Ha valakinek van erről információja, írjon.