Az Il Ferro jelenség

Régóta izgat, hogy mi ez az Il Ferro, amit olyan sok kocsin látni mostanában. De számítógép és Internet-közelben mindig elfeledkeztem róla, és csak akkor jutott legközelebb eszembe, amikor ismét megláttam a ház előtt parkolni. No de ennek vége, most utánanéztem.

Persze sok meglepetés nem volt a dologban, inkább csak a részletek miatt volt érdekes: az autódat felajánlhatod reklámozási célokra, ezért cserébe állandó havi juttatást kapsz. Persze mindenféle feltételei vannak, pl. a kocsi nem lehet öregebb 5 évesnél, hetente kell mosatni, és napi átlag negyven kilométert kell futnia, ami Budapesten belül azért nem kis távolság, pláne ha belevesszük az időnkénti szabadságokat és egyéb, otthonról távol töltött időt, amíg a kocsi az utcán pihen.

De a buktatója nem is ez az egésznek. Hanem, mint az a cikkből kiderül, egyrészt a bevétel természetesen nem adómentes, ám erre elfelejtik felhívni a kedves ügyfelek figyelmét. Ez kapásból elviszi a befolyó összeg kb. felét. A másik, még súlyosabb gond, hogy látszólag nincsenek igazán reklámozóik, tehát a már regisztrált ügyfelek havi juttatásait a frissen regisztrálók egyszeri regisztrációs díjából fedezik. Kísértetiesen emlékeztet egy pilótajátékra, nem? Meglepett például, hogy a látható reklámok döntő többsége ún barter-reklám, azaz egy-egy sajtóterméket reklámoznak, amelyért nem pénzt, hanem csere-reklámlehetőséget kap az Il Ferro az adott termék lapjain, ami nyilván nem termel közvetlen bevételt, nem lehet alapja egy sikeres üzleti modellnek.

Multilingua

A mostani munkám kapcsán egyetlen nap alatt, gyakorlatilag párhuzamosan, 7 programozási nyelven kell dolgoznom, valószínűleg ez eddigi pályafutásom során a legtöbb. Anélkül, hogy a ipari titkot árulnék el: egy webes/mobiltelefonos rendszert fejlesztünk. Elsőként írok, módosítgatok egy ANSI C programot Linux alatt, ami viszont Adobe Flash állományt állít elő, így ActionScript részleteket is tartalmaz. Az így kapott SWF file egy PHP-vel generált HTML oldalba van beágyazva, és kihív a lapon definiált JavaScriptbe. Innen AJAX technológiával (buzzwords rule!) eljutunk a Microsoft C++-ban fejlesztett szerver-alkalmazásig, ahol a HTTP lekérdezés hatására meghívódik egy LUA nyelven írt szkriptfüggvény. Ez némi feldolgozás után a szerver által exportált TCL hívásokon keresztül visszajutattja a választ a várakozó webklienshez, amely aztán megjeleníti a weboldalon. (Ha kis túlzással a HTML-t is nyelvnek tekintjük, akkor már nyolc.) Nem túlzok, a mai napon valóban mind a hét nyelven kellett programkódot írnom vagy változtatnom.

Gyors körkérdés: van-e valakinek hasonló tapasztalata, és ha igen, hány nyelvvel?

Csontkovács

Tudom, ma már hármat posztoltam. Ígérem, ez az ulolsó.

Életemben először csontkovácsnál voltam. Egy orosz orvosról van szó, saját bevallása szerint 68 éves, akinek az itthoni szigorú orvosi előírások miatt előröl kellene kezdenie mindent, ha gyakorló orvosként akarna dolgozni, ezért inkább ezt csinálja. Először kérdezgetett mindenfélét, végignyomogatott, megkérdezte, hol fáj, aztán a hátamat a hasának támasztotta, azt mondta, lazítsam el magam, majd akkorát reccsentett a nyakamon, hogy a pillanatra azt hittem, mindjárt kitörik. De nem történt semmi ilyesmi, pedig a másik irányba is jó nagyot tekert rajta. Később hanyatt fektetett, alkarral mellkasomra támaszkodott, és azon is akkorát roppantott, hogy csodálkoztam, hogy kapok még levegőt. Azon meg pláne, hogy ráadásul jobban, mint korábban. Amikor a bokámat nem-törte-ki-csak-majdnem, azon már meg se lepődtem. Nagyon élveztem az egészet, sose hittem volna, hogy ekkora csavarásokat kibír az ember nyílt törések és szalagszakatások nélkül.

Hátralévő idő: hajnali negyed egy

Ma frissítettem a Windows-os Skype kliensemet. A frissítés teljesen automatkus, a program maga intézi a letöltést és a telepítést is. Eddig oké. Csakhogy a letöltés közben megjelentő progress dialog készítője a szükségesnél is lustább volt, a befejezésig hátralévő idő megjelenítéséhez feltehetően valami újrafelhasználható, általános időmegjelentő komponenst választott, csak épp arra nem gondolt, hogy ez abszolút időt fog megjeleníteni. Így eshetett, hogy a 0 óra, 2 perc, 15 másodperc 12:02:15 AM-ként jelent meg. Gratulálunk.

Megasztár a la France

Egy volt kollégám hívta fel a figyelmem a francia Megasztár egy válogatójának felvételére. A fickó bozalmasan néz ki, viszont amit csinál, az nem akármi...

Na nyomás

A történet ott kezdődött, hogy Gabi betette az új mosogatógépünkbe az alumínium fokhagymanyomót, amitől az valamiért erősen elszíneződött, a felülete pedig kellemetlen tapintású, szinte ragacsos lett. Sebaj, dobjuk ki a francba, 600 forintért bármikor kapunk másikat. Ahogy azt Móricka elképzeli. Merthogy először csak többezer forintos, csili-vili fokhagymanyomókat találtunk a Vasedénynél meg a Kátaynál, a legdrágább - nem viccelek! - cirka 12 ezer Ft volt. Aztán végre találtunk egyet 700 forintért, alumíniumból, ami látszólag teljesen megfelelt az igényeinknek. Akkor még legalábbis azt hittük. Egészen az első használatáig, amikor is reccsent egy nagyot, és a nyelének az egyik szára úgy döntött, hogy mostantól egyedül járja a világot. A csonkán maradt nyomó már nem volt túlságosan használható, repült a kukába. Az esetet anyámnak is elpanaszoltam, aki legközelebbi találkozásunkkor egy gyönyörű, korántsem alumínium fokhagymanyomóval lepett meg minket. Ez igen! - mondtuk Gabival - ez nem fog szétmenni az első használatnál, és így is csupán 1000 Ft-ba került. Ráadásul a fokhagymát egy kis kivehető kazettácskába kellett tenni, így a kazetta külön, alaposabban mosogatható volt. Szigorúan véve persze igazunk lett, mert az első használat után még mindig használható volt, igaz, a kazettácskát befogadó keret kissé eldeformálódott, amitől a kazetta már csak nehezen volt kivehető és visszarakható. A második alkalom sajnos tovább rontott a helyzeten, harmadikra már alig bírtam begyömöszölni a helyére a nyomorult kazettát, közben olyanokat mormoltam, hogy azt is falhoz kéne állítani, aki ezt kitalálta, és aztán becsapott a ménkő. A keretet összetartó ponthegesztés ugyanis a harmadik használat közben egyszer csak megelégelte a terhelést, és szépen elengedett, a keret kinyílt, a kazetta pedig immár olyan könnyen járt ki és be, mint kés a vajba. További használatról persze szó sem lehetett, ez is repült a szemetesbe.

Most ott tartunk, hogy minden fokhagymás ételre rászámolunk kb. egy ezrest, ti. egy új nyomó árát. Vagy maradunk a hagyományos, jól bevált, aprítós módszernél.

In memoriam John Backus

Meghalt John Backus, a FORTRAN megalkotója. A járatlanabbak kedvéért: a FORTRAN volt az első igazi programozási nyelv, ahol már nem gépi kódban kellett programot írni. Megalkotásakor, 1954-ben még nem létezett a Noam Chomsky nevéhez fűződő formális nyelvek elmélete, ennek köszönhető, hogy a programok értelmezése nem minden esetben egyértelmű, ez több, anekdotikussá vált programhibához vezetett, például amikor állítólag egy Mars űrszonda elszállt a végtelenbe, mert egy ciklus belsejébe szánt sort a fordító a ciklus után végrehajtandó utasításnak értelmezett. Szintén Backus nevéhez fűződik a BNF, azaz Backus-Naur Form, amelyet épp formális nyelvek tömör leírásához szoktunk használni.

Teavizsgálat

Azt olvasom, hogy néhány kínai újságíró pár elit kórházban vizeletminta gyanánt teát adott le laborvizsgálatra, hogy ellenőrizzék, a kórházak hogyan reagálnak. Az eredmény meglepő: tízből hat helyen fertőző betegségeket állapítottak meg a mintából. Azért elég ciki, hogy még csak azt sem tudják megmondani, hogy a minta nem vizelet. Az ötlet egyébként nem rossz, lehet, hogy itthon is tesztelni kellene hasonló módszerekkel a különböző intézményeket.

Játékpszichológia

Az az igazság, hogy nem szeretek veszíteni. Persze ki szeret, a különbség az, hogy én ráadásul elég rosszul viselem, ha kikapok. Aki játszott már velem, ellenem, tudja. Én is tudom, és igyekszem is tenni ellene, játék közben rendszeresen figyelmeztetem magam, hogy ez csak játék, és mégis. Persze nem mindegy, hogy milyen játékról van szó, van, ahol a veszítés nyomasztólag hat rám, és elveszi a kedvemet a további játéktól, de van, ahol folytatásra ösztönöz. Az előbbi csoportba azok a játékok tartoznak, ahol az alulmaradás a játék minden fázisában jól érezhető, és sokáig tartó, ilyen például a Risk, ahol két-három órán keresztül egészen nyilvánvaló, ha te vagy a rosszabb. A "haláltusa" sokáig tart, és egy idő után már nem lehet ellene semmit tenni, mégis végig kell játszani, így kívánja a játéketika. Utóbbi csoportba többféle játék is tartozik: azok, amelyek sok rövid fordulóból állnak, és sűrűn változik, hogy éppen ki nyer (bár itt éppen annyira nyomasztó lehet, ha állandóan az egyik fél nyer), meg azok a különféle konstrukciós játékok, amelyet többen játszanak ugyan, de egészen a játék végéig nem nyilvánvaló, hogy ki áll vesztésre. Ilyen például a Settlers of Catan, amelyben mindenki építgeti a maga birodalmát, és csak a végén derül ki, hogy kinek lett a legtöbb pontja. Persze itt is alakulhat úgy a szerencse, hogy valaki egészen nyilvánvalóan alulmarad, de ez azért ritka.

Mindezt azért jutott eszembe leírni, mert van egy egyszerű kis játék, a Monkey Bubble (sok változata létezik, ez az, amikor színes golyócskákat kell kilőni a "plafonra", és ahol három vagy több azonos színű golyó összegyűlik, az a rész leesik, eltűnik), és ennek a ketten játszható "versenyváltozata", amivel elég sokat játszottunk mostanában Gabival, és azt vettem észre, hogy valamiért egészen rossz kedvre tud hangolni egy félórás, órás párviadal, pedig elég kiegyenlített a küzdelem. Ez valahogy olyan játék, hogy a leggyakrabban az az érzésed, hogy neked mindjárt véged, a másik meg sokkal jobban áll. Megfigyeltem, hogy a legtöbbször egyszerre, egy időben érezzük ugyanezt mind a ketten, tehát nyilván valamilyen teljesen szubjektív dologról van szó. A legfurcsább, hogy még akkor is nyomott kedvem lesz tőle, ha összesítésben nyerek.

Az egészben az a legzavaróbb, hogy pontosan tudok erről a hibámról, és mindig igyekszem küzdeni ellene, mégsem járok sok sikerrel. Kíváncsi vagyok, mi lehet ennek a tudományos alapja, illetve hogy lehet-e valamilyen hatásos módon "gyógyítani". Ha valakinek van erről információja, írjon.

Hétmérföldes csizma

A nap második tech-post-ja, ha egy üzlet beindul... Ezúttal egy orosz találmányról. Nem részletezem, tessék elolvasni a cikket, a lényeg, hogy egy kicsi, lábra szerelhető, robbanómotoros szerkezet segítségével nagyokat lehet lépni. A cikk tízkilométerenként egyliteres benzinfogyasztást említ, ami nekem őszintén szólva kicsit magasnak tűnik, persze lehet, hogy ez a fajta mozgás nem kedvez a motorok hatkékonyságának. És az sem egészen világos számomra, hogy hogyan lehet megállni, a leírásból ugyanis az derül ki, hogy az egyik lépés beindítja a következőt, sít. Mindenesetre érdekes lenne kipróbálni.

Skywalk

Most olvasom, hogy egy Las Vegas-i vállalkozó a Grand Canyon egy pontja fölé üvegfenekű, félkör alakú folyosót építtet, amelyről le lehet tekinteni a lábad alatt elterülő szakadékba. Még puha "múzeumpapucsot" is kapnak a látogatók, hogy a cipőjük talpa ne karcolja össze az üveget.

Amikor én próbáltam meg eljutni a Canyonba (sajnos sikertelenül, ugyanis rosszul mértük fel a program időigényét), akkor szembesültem vele, hogy összesen két, autóval látogatható pontja van, és ebből az egyikhez (amelyik közelebb van Vegashoz) négykerékmeghajtású terepjáró kell. Nem tudom, hogy ennek környezetvédelmi okai vannak-e, a Canyon földrajzából adódóan nem lehet más pontokon jól megközelíteni, vagy egyszerűen nincs többre igény, bár gyanítom, hogy leginkább az elsőről lehet szó.

Hétvége Tapolcán

A hosszú hétvége első két napját a családjainkkal töltöttük, aztán szombat reggel elmentünk egy kétnapos miskolctapolcai kiruccanásra. A szállásunk a Barlangfürdő közelében volt, ezért aztán megérkezés után, még ebéd előtt sétálgattunk egy kicsit a parkban. (A fenti kép ezalatt készült a tapolcai strandon.) Az otthonról hozott ebéd elfogyasztása után aztán átmentünk Lillafüredre, ahol egyre hidegebbre és szelesebbre fordult az idő, így aztán a sétánk a tóparton meg a vízesésnél az Anna-barlang előtt talán egy kicsit kurtábbra sikerült az ideálisnál. Hazafelé Diósgyőrön keresztül vezetett az út, ezért benéztünk a várhoz, de a zárásig már csak 20 perc volt, ezért inkább úgy döntöttünk, hogy másnap visszajövünk. A szállásra visszatérve megvacsoráztunk, és némi tengődés után éktelenül nagyot aludtunk.

Másnap egy vasárnaphoz képest relatíve korán keltünk, és a Barlangfürdő felé vettük az irányt. Nyitásra érkeztünk, és ez jó döntésnek bizonyult, mert eleinte alig voltak emberek, csak később, 11 tájban kezdett kicsit zsúfolttá válni a strand. Az idővel is szerencsénk volt, az előrejelzéssel ellentétben, ami szórványos záporokat ígért, napos, langyos délelőtt kerekedett. A hosszúra nyúlt fürdőzés után elhoztuk a kocsit a szállásról, és újra Diósgyőrbe mentünk, ahol a vár megtekintése előtt megebédeltünk egy étteremben. Kicsit meglepett, hogy nem volt nemdohányzó rész, azt hittem, hogy ez 2001 óta kötelező minden ilyen helyen. A pincér ezzel együtt segítőkész volt, igyekezett a legkevésbé füstös sarkot kiválasztani. Ebéd után a várba mentünk, voltunk tárlatvezetésen is. Hazafelé jövet átautóztunk a hegyeken, és hátulról ereszkedtünk le Egerbe. Mint utólag kiderült, ezzel talán még időt is spóroltunk, ugyanis ezalatt Miskolcnál az autópálya mellett bózóttűzzel küzdöttek, és a füst miatt mindenkit letereltek a sztrádáról.

Hard-core rajongóknak webalbum itt.

APEH + BSA

Nemrég tagja lettem az NJSZT-nek, ezért aztán elkezdtem kapni az IT-Business című lapot. Ebben ma reggel arról olvastam, hogy az APEH ellenőreit kiképezik arra, hogy ellenőrizni tudják a szoftverek eredetiségét is; az indoklás szerint csakis azért, mert az illegális másolatok adókiesést eredményeznek. A cikk azt is leírta, hogy mekkorára becsülik Magyarországon az ebből eredő károkat.

Na, az ilyen becslésektől mindig felforr az agyvizem. Az olyanoktól is, amikor a file-cserélőkön terjedő mozifilm-kópiákból eredő károkat becsülik. Azt ugyanis sosem veszik figyelembe, hogy nagyon sokan egyszerűen nem használnák a szoftvereket, ha nem tudnák ingyenesen "megszerezni", hanem inkább lemondanának róla. Az ilyen becsléseket meg kellene előzze egy olyan felmérés, hogy asszondja: "Ön megvásárolná-e a most illegálisan használt szoftvereit, ha semmilyen más módon nem tudna hozzájuk jutni?" A filmek esetében nagyon hasonló a helyzet, azzal a plusszal, hogy ha egy film, amit letöltve láttam, tetszett, jó esély van rá, hogy ugyanazon rendező következő filmjéért már fizetek a mozikban vagy megveszem DVD-n, ez tehát plusz bevételt generál, nem pedig kiesést. De valahogy ezekre a hatásokra még egyszer sem láttam alapos felmérést, pedig simán lehetne csinálni.

Síelőkövetés

Még valamit a síelésről, csak kicsit messzebbről kezdeném. Amikor az USA-ban először rendeltem csomagot az Interneten, nagyon megtetszett a legtöbb kézbesítő szolgálatnál elérhető csomagkövető szolgáltatás, tehát hogy a csomag pontos számának ismeretében nyomon lehet követni, hogy hol jár éppen a csomag. Így tudtam például, hogy a laptopom Kínából Kazahsztánon keresztül jutott a kezembe. (A fejemben egy pillanatra bevillant egy kétlovas szekér, amit egy szőrös bundába és kucsmába öltözött ember - akinek a havi keresete töredéke a gép árának - vadul hajt keresztül a nagy kazah pusztákon, hogy a HP feliratú doboz minél hamarabb célba érjen. Ilyenek ezek a sztereotípiák.)

Azok kedvéért, akik nem síeltek még, azt is el kell mondanom, hogy a síbérlet a legutóbbi időkben egy vékony kartonlapocska, a benne megbúvó csippel (vagy RFID azonosítóval), amit csak zsebre kell vágni, és a liftek aljánál elhelyezett beléptetőkapuk könnyedén leolvassák, ahogy a síelő elhalad mellettük. Gyors, kényelmes, nincs lehetőség a tévedésre, a csalás majdnem teljesen kizárt (ugyanazt a bérletet nem engedi be kétszer rövid időn belül egy kapunál). Ráadásul a legtöbb helyen lehetőség van ún. régióbérlet vásárlására, ami a környék összes hegyére jó. No hát ilyen bérletünk volt nekünk is.

Az újdonság (legalábbis számomra), hogy ezúttal a központi rendszer által gyűjtött adatok (hol és mikor léptem be a kártyámmal) elérhetők az Interneten, és grafikon formában megtekinthető, hogy melyik nap hol és mennyit síeltem. A rendszer még arra is becslést ad, hogy kb. hány kilométernyit síeltem.


Ezen a képen pl. az látszik, hogy összesen mintegy 182 kilométert síeltem, a diagram pedig a harmadik, középső napot mutatja. Ez volt egyébként a legváltozatosabb, ekkor ugyanis Sellarondán síeltünk. Ez egy olyan hegy, amelynek a közepén egy nagy, széles fennsík található kb. 3000 méter magasan, egy óriási, darabokra szabdalt sziklatömb tetején, ez alatt pedig (kb. 2500 méter magasságig) körben sípályák vannak, és az egész hegy körbesíelhető, kb. 4 óra alatt.
Egyes pontjain oldalra leágazó pályarendszerek vannak, összesen mintegy 500 km hosszan.
Ennek persze csak a töredékét tudtuk bejárni.

A diagram alatt a weboldal napi bontásban részletezi, hogy mikor melyik felvonót használtad, hány méterről hány méterre utaztál vele, stb. Gabi fejlődését példáulnagyon szépen nyomon lehet követni, pontosan látszik, hogy hogyan nőtt napról napra a lesíelt pályák hossza, ill. az, hogy meddig síelt az alsó, könnyű pályán, és mikor ment fel a csúcson lévő, valamivel nehezebb pályára.

Sítúra

Múlt héten azért nem mutattam semmi aktivitást, mert síelni voltunk a Dolomitokban, Dél-Tirolban. Öt nap síelés, két nap utazás (egy oda, egy vissza). Az enyhe tél után nem vártam sokat a pályák állapotától, ehhez képest kellemesen csalódtam, ugyanis teljesen síelhető volt a hegy az első naptól kezdve, a negyedik napon pedig még nagy havazást is kaptunk, úgyhogy a hét végére még mélyhavas buckasízésre is nyílt lehetőség.

Gabinak ez volt az első síelése, eleinte tartott tőle, félt, hogy összetöri magát (vagy valaki más töri össze őt), de elég hamar belejött, végig szépen fejlődött, és nagyon élvezte. Nekem persze nagy kő esett le a szívemről, sajnáltam volna, ha a kedvenc sportomat és az ezirányú szenvedélyemet nem tudom megosztani a barátnőmmel. A cipőt az unokanővéremtől kapta kölcsön, botot otthonról hoztam neki, a lécet meg helyben béreltük.

A szállás félpanzió volt mindegy 1080 méter magasan. Esténként ötfogásos vacsorát kaptunk, amit ennek megfelelően kb. másfél órán keresztül fogyasztottunk. Kezdőtött egy salátás svédasztallal, aztán jött egy leves (egy alkalommal sajt paradicsommal), aztán egy előétel, többnyire tésztaféle, majd a főétel, rántott vagy sült hús krumplival, rizzsel, mikor hogy, majd a desszert, almás rétes vagy puding, esetleg fagylalt. Első nap alig tudtunk felállni a vacsora végeztével, aztán a hét végére rendesen belejöttünk a zabálásba.

Hello, Lionville!

Tegnap úgy döntöttem, hogy beüzemelem a Google Analytics szolgáltatását a blogomban (meg akkor az egyetemi tárgyunk hallgatói információs rendszerében is), hadd lássam azokat a rekord látogatottsági adatokat. Így most már pontos információkkal rendelkezem az olvasottságomról (az RSS-olvasók persze ebbe nem számítanak bele), és szeretettel üdvözölhetem Lionville-i és debreceni olvasóimat! A nagyobb pötty a térképen Budapest, a maga rekord három látogatójával. Ha így megy tovább, a Google kénytelen lesz a blogger alatt szervert cserélni.