A Magyar Rádió végnapjai

A Magyar Rádió már régóta vívja haláltusáját, anyámon keresztül viszonylag rendszeresen értesülök azokról a dilettáns, átgondolatlan intézkedésekről, amelyeket az aktuális vezetőség hoz, és amelyek a Rádió fokozatos leépüléséhez vezettek.

Nem akarom és nem is tudnám felidézni az elmúlt 10 év minden ilyen változását, egy részük a sajtóban is napvilágot látott, mások csöndben elsikkadtak. Utóbbiból az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor bevezették az SAP rendszert és az ezzel összekötött elektronikus beléptetőkapukat (addig a portaszolgálat figyelt arra, hogy ki megy be), mintegy 300 millió forintért, miközben az SAP-t vállalatok, nem pedig közszolgálati médiumok irányítására találták ki. Ebben az időben a Rádió Művészeti Főszerkesztőségének éves műsorkészítési kerete (a belsős dolgozók bérét nem számítva) mintegy 20 millió forint volt, ezt azonban évről évre csökkentették, mondván, hogy nincs rá pénz. (A számok nem biztos, hogy pontosak, az arányok igen.) Az is meredek volt, mikor az Ericcsontól áthozott gazdasági igazgató megkérdezte, hogy a dramaturgok és rendezők ledolgozzák-e a napi 8 órájukat.

Mindezt csak azért mondom el, mert most megint új igazgatója van a Rádiónak, ismét új, világ- (de legalábbis Magyar Rádió-) megváltó tervekkel, Such György személyében. A probléma: évek óta csökken a hallgatottság. Megoldás: átláthatóbb műsorszerkezet. Ezt persze már sokan mondták. Most azonban például a Petőfi adóból egy csapással kereskedelmi mintára múködő, egy számítógépet és egy bemondót igénylő, 24 órás könnyűzenei rádiót csináltak. Namost ezzel a következő problémák vannak:

• Sok irodalmi, szórakoztató műsor ment a Petőfin, ami a Kossuth merev műsorszerkezetébe az óránkénti hírolvasás miatt nem fért bele. Ez most megszűnt, nem lesz pl. kabarécsütörtök.
• A cél a hallgatottság növelése. Egyrészt nem hiszem, hogy ezen a téren hatásosan lehetne versenyezni a rengeteg, régóta üzemelő kereskedelmi adóval. De még ha sikerül is, mi a halgatottság növelésének célja? Kereskedelmi adók esetében természetesen a reklámbevételek növelése. A közszolgálati rádiónak azonban erre nem (vagy alig) van szüksége, mivel nem ebből él. A másik (nagyon nemes) cél az lehet, hogy ha az adó valamiféle értéket közvetít, akkor nagyobb hallgatottság mellett értelemszerűen több hallgatóhoz jut el az érték, akármi legyen is az. Na de ha csak könnyűzenét adnak, akkor mi ez az érték?

Az is kemény lépés volt, hogy a jól ismert bemondók közül sokakat elküldtek, egészen pontosan azokat, akiknek nem volt hírszerkesztői képzettségük, mondván, hogy a hírszerkesztők is fel tudják olvasni a híreket. Tény, kb. úgy, ahogy a kereskedelmi hírrádiókban az ottaniak. Ez a különbség is megszűnt tehát, eggyel kevesebb ok, hogy a Kossuth-ot hallgassam, ha idegesít a hírolvasó beszédhibája egy másik adón.

A probléma világos: a Magyar Rádió túl drága, a mindenkori kormányban (oldaltól függetlenül) nincs meg a hajlandóság, hogy a kultúrát a költségvetésből jelentősen, a költségeinek megfelelően támogassa, valamit tehát tenni kell. De nem hiszem, hogy a meglévő struktúra fokozatos kibelezése, ellehetetlenítése megoldást jelentene bármire. Csak azt érik el vele, hogy lassan nincs olyan jelenlegi vagy volt Rádiós dolgozó, aki ezért vagy azért ne haragudott volna meg végleg a Rádióra. Ennél akkor már sokkal jobb lenne, ha egy tollvonással az egészet, úgy ahogy van, felszámolnák, és teljesen új alapokról felépítenének egy új struktúrát, új helyszínen, válogatott új és régi emberekkel. Ez persze csak utópia.