Zenés hétvége

A hétvége nagyrészt a zene jegyében telt. Szombaton este az Abigél c. musical bemutatójára mentünk (ld. korábbi poszt) a Thália színházba. Jól sikerült, lendületes előadás, bár épp a lendületessége miatt a vártnál kevésbé adta vissza azt az alaphangulatot, hogy az internátusban milyen lassú egyhangúságban telnek a napok. Viszont sikerült tulajdonképpen a teljes cselekményt belesűríteniük az előadásba, alig maradt ki jelenet, lényeges cselekményszál pedig egyátalán nem.

Tegnap, azaz vasárnap délután pedig hangversenyre mentünk, a Don Giovanni „ifjúsági”, két órára rövidített előadására. Ez is nagyon kellemes volt, a zenekar és az énekesek is felülmúlták az előzetes elvárásaimat, tehát az a tény, hogy egy zeneiskolában tartott ifjúsági előadás volt, nem jelentett egyúttal minőségi engedményt is. (Lehet, hogy vájtfülű operarajongók nem értenének velem egyet.)

Este aztán sikerült a szakállnyíróval 1 mm-esre vágnom a szakállamat, annyira elmerültem ugyanis a gondolataimban, hogy vágás előtt elfelejtettem beállítani a gépet a szokásos 5 mm-es távolságra. Menet közben persze feltűnt, hogy valami nem stimmel, de akkor már késő volt. Blama. Kb. 14 éve borotválkozom, és öt éve van szakállam is, de ilyen még nem történt velem.

Cikk

Rólunk.

Spolsky az IE8-ról és a webes szabványokról

Rendszeres olvasója vagyok Joel Spolsky New York-i szoftverfejlesztő blogjának. Nem sűrűn ír, de akkor olvasmányos stílusban, többnyire olyan kérdésekről, amelyek minden informatikust érintenek és kellene, hogy érdekeljenek. Külön szeretem benne, hogy sokszor visszanyúlik az adott kérdés „történelmi” gyökereiig, elmagyarázza szemléletes példákon keresztül, hogy egy-egy sokat szidott vagy vitatott szokás, formátum, szabvány, stb. hogyan és miért alakult ki, és miért van az, hogy akkor valóban logikusnak tűnt és tulajdonképpen senki nem hibáztatható érte, habár mára elavult, kényelmetlen és mindenki munkáját megnehezíti.

Most a weboldalak szabványairól, valamint az ezeket betartó ill. be nem tartó böngészőkről ír, laikusok számára is érthetően. Azok számára, akiknek nincs idejük elolvasni (bár szerintem érdemes), íme a lényeg, amiért soha nem lesz igazi megoldás a kezünkben:

In practice, with the web, there’s a bit of a problem: no way to test a web page against the standard, because there’s no reference implementation that guarantees that if it works, all the browsers work. This just doesn’t exist.

So you have to “test” in your own head, purely as a thought experiment, against a bunch of standards documents which you probably never read and couldn’t completely understand even if you did.

Those documents are super confusing. The specs are full of statements like “If a sibling block box (that does not float and is not absolutely positioned) follows the run-in box, the run-in box becomes the first inline box of the block box. A run-in cannot run in to a block that already starts with a run-in or that itself is a run-in.” Whenever I read things like that, I wonder how anyone correctly conforms to the spec.

...

The precise problem here is that you’re pretending that there’s one standard, but since nobody has a way to test against the standard, it’s not a real standard: it’s a platonic ideal and a set of misinterpretations, and therefore the standard is not serving the desired goal of reducing the test matrix in a MANY-MANY market.

Nap utca

Tegnap a sógorom születésnapját ünnepeltük apósoméknál. Este 9 felé akartunk hazaindulni, de a tüntetőknek nevezett randalírozók és a nagy csapatokban felvonuló rendőrök épp akkor jártak a Nap utca környékén. Így aztán le volt zárva az Üllői út, a Nap utca bejárata a körút felől, és pár perccel később azt is mondták, hogy egy rendőrsorfal épp most vonul a Baross utcán a Horváth Mihály tér irányába. Mivel tehát a környékünk összes, autóval megközelíthető bejáratát lezárták, meg amúgy sem akartunk az események sűrűjébe pottyanni, maradtunk még egy órát. Ez a hátránya annak, ha az ember a belvárosban lakik.

Nevek

Gabival neveket nézegetünk. Mindenfélét. A Wikipédiában van pl. egy többezer névből álló lista. Nem semmi meló végigfutni rajta. Persze sok vicces név meg kombináció van. Tudjuk például, hogy nem lesz se Anna, se Ábel, lévén hogy ezek a Hanákkal nem túl szerencsésen találkoznak. Üllő se lesz, hasonló megfontolásból. Ha viccesek lennénk, lehetne pl. Solymár és Csobánka fiú és lány testvérek esetén. Vagy Piroska és Farkas. Vagy lehetne a gyerek Január, két névnappal, július 10-én és szeptembef 19-én. Vagy Március, június 30-ai névnappal. Születik augusztusban. Vicces lenne. Lemondtunk a Málnáról, a Szamócáról és a Szederkéről is, pedig szép lenne három lánytestvér. Informatikus lévén egy darabig kardoskodtam amellett, hogy legyen Fedóra, ha lány lesz, vagy Norton, ha fiú, de nem túl nagy meggyőződéssel. Sajnáltam egy kicsit, hogy nem Nagy a vezetéknevem, amikor megakadt a szemünk az Orália néven, de azért nem nagyon. Hasonló asszociációkat keltett a jóval ismertebb Kurt is. Ha mindenáron zenészt akarnánk nevelni, lehetne Giszmunda vagy Kapolcs, de az sem lesz. Egyszóval nem lettünk sokkal okosabbak, a legkedvesebb ötleteink változatlanok maradtak. Az viszont mind titok...

Riasztó történetek

Pár napja az utcánkban parkol egy kocsi, aminek időnként minden különösebb ok nélkül beindul a riasztója kb. fél percre. Van, hogy ötpercenként, van, hogy óránként, de előbb-utóbb biztosan. És ami a legrosszabb, hogy éjszaka is. Így aztán kb. hatszor ébredtem fel az éjjel miatta. Meg a múlt éjjel is. Ha ma este is újrakezdi, lemegyek, és ... hagyok egy üzenetet a tulajnak, hogy legyen szíves, csináljon valamit.

Néhány hónapja az egyik szemközti házban felújítást végeztek. Valószínűleg valami iroda lehet, mert az a fajta falra szerelt, narancssárga villogóval kiegészített hangos riasztó védi, amit üzleteknél látni sokszor. Mondanom sem kell, a munkások nem tudták, hogyan kell gyorsan és csendben kikapcsolni a riasztót, és persze hétvégén is dolgoztak, úgyhogy heteken keresztül vasárnap reggel fél nyolckor döbbenetesen hangos vijjogásra ébredtünk. Szerencsére ez megszűnt.

Anyámnak volt egy idősebb kollégája, aki valamikor 15 évvel ezelőtt vett egy kocsit, amibe utólag szereltek (vagy szereltetett, ezt már nem tudom) riasztót. Igenám, de elfelejtette, hogy hol kell kikapcsolni. Mit lehet tenni, be kell ülni a kocsiba, és elmenni a szervízig. Pontosan ezt is tette: víjjogó riasztóval végigautózott a nagykörúton meg még ki tudja, hágy főúton, elhajtott több rendőr mellett is, senki a füle botját se mozgatta. Mire odaért a szervízbe, rájött, hogy teljesen felesleges és értelmetlen macera az egész, és kiszereltette.

Az egyik gödi szomszédunk rendszeresen beparkol a kocsival a kertjébe, ott bezárja, beriasztja, majd mikor (talán egy másik családtag?) megpróbál valamit kivenni belőle, elfelejti, hogy be van riasztva, mire a kocsi hangos vijjogásba kezd. Ezt majdnem minden vasárnap előadják, kellemes aláfestés az ebédhez készülődéshez, felpezsdíti a csöndes hétvégi délelőttöket.

De tényleg, hogy is állunk ezzel? A riasztó tényleg csak arra jó, hogy a környéken lakók idegeit borzolja? Vannak statisztikák arról, hogy riasztóval felszerelt kocsit kevesebbet lopnának, mint riasztó nélkülieket? Vagy csak valaki egyszer kitalálta, hogy ez milyen jó, és azóta „kötelező” beszerelni? Nem mondom, az indításgátlónak van értelme, bár azzal is meg lehet járni. A szüleim kocsijának távnyitójában pl. már többször „rajtaütésszerűen” lemerült az elem, ilyenkor a kocsit kulccsal ki lehet ugyan nyitni, még a riasztót is el lehet hallgattatni egy másik kulccsal a motortéren keresztül, de elindulni lehetetlen az indításgátló miatt. Hacsak persze nem képzett autótolvaj az ember.

Raclette és fondue

Tegnap este az unokahúgaim voltak vendégségben nálunk. A nagyobbiktól és a barátjától nászajántékba kaptunk egy csokifondükészletet, és abban maradtunk, hogy majd együtt próbáljuk ki valamelyik őszi napon, aztán ahogy szokott lenni, csak halogattuk, halogattuk. Most meg kapóra jött a kisebbik születésnapja, és végre sikerült mindenkinek megfelelő időpontot is találni. A fondü előtt a szintén nászajándékba kapott raclette-sütővel vacsoráztunk. Aki esetleg nem ismerné (én sem ismertem kb. egy évvel ezelőttig), a raclette egy zsíros, jól olvadó francia sajt, a raclette sütő meg egy olyan alkalmatosság, aminek a tetején egy teflonlapon húst, zöldséget, ilyesmiket lehet sütögetni, a lap alatt meg körben hat teflonkanál van, ezekbe ennek a bizonyos raclette-nek a szeleteit kell rakni, és amikor kellően megolvadtak, kiborítani a tányérba. Raclette sajt ugyan itthon is kapható, de csak a francia érdekeltségű áruházláncokban, meg talán a sajtüzletekben, de nyilván egyik helyen sem tartozik az olcsóbbak közé. Viszont remekül működik mindenféle zsírosabb, keményebb sajtfélével, így trappistával, goudával, ementálival, stb. A raclette-ben és a fondüben is az tetszik, hogy olyan szociális lesz tőle a vacsora, mert nem lehet csak lapátolni, van idő közben beszélgetni, borozgatni.

Sáriévi

Alig nézünk TV-t, de tényleg. Két műsor van, amit viszont rendszeresen megnézünk. Az egyik a Dr. House, ami többnyire jó szokott lenni, de azért nem mindig, a másik pedig A társulat. Ami klasszisokkal jobb, mint a Megasztár meg a hasonló kereskedelmi műsorok, egyrészt mert itt az élő adásokba jutottak tényleg tudnak énekelni, másrészt mert szakmaibb a műsor. Persze itt is van azért telefonos szavazás, ami megnehezíti a zsűri munkáját, és szerintem a szereposztást is (merthogy ugye az lenne a cél, hogy egy működőképes szereposztás alakuljon ki a végére), de nyilván jelentős bevételt jelent a tévének, amiről nem hajlandók lemondani még a közszolgálatiság jegyében sem. Nincs is ezzel igazán gond, a szavazás eredményét épp csak annyira számítják be, hogy a szavazók ne gondolják teljesen értelmetlennek az emelt díjas SMS-eket, és a vége felé közeledve remélhetőleg még ezt is tovább fogják csökkenteni. Viszont van a műsornak egy borzasztóan kínos gyenge pontja, Sáriévi. Sáriévi az a szőkep*csa (tudom, hogy ez a szó idegen a blog eddigi hangvételétől, de más szóval tényleg nem tudom jellemezni), aki az öltözőben faggatja a versenyzőket. De még ez sem lenne gond, ha nem lenne teljesen alkalmatlan a feladatára. Ugyanis nem tud kérdezni. „Hát mindannyian nagyon izgultunk érted.” – mondja, és már dugja is a mikrofont a szereplő orra alá. Mit lehet erre válaszolni? Egyszerűen kínos.