Buddha a tengerparton

Mivel az elmúlt három hétvégét teljes egészében Tokióban töltöttem, úgy döntöttem, hogy vasárnapra a városon kívül keresek magamnak programot. Asami ajánlása alapján ki is néztem magamnak Kamakura városát, amit egyébként számos turisztikai oldal is elsőként ajánl a Tokióból induló egynapos túrák között. Pontban 10:00-kor felültem a vonatra a hotel közelében lévő vasútállomáson, és két átszállással, Yokohama érintésével el is jutottam az innen 50 km-re délre fekvő Kamakurába. A vonat formáját és funkcióját is tekintve leginkább a mi HÉV-ünkhöz hasonlít, de azért Tokióból kiérve, ahogy az állomások megritkultak, 110 km/h körüli sebességgel kezdett repeszteni. Kamakura tengerparti kisváros, elsősorban számos templomáról és szentélyéről, valamint a hatalmas Buddha-szobráról híres, ez tehát alapvetően meghatározta az előre tervezett programot is: templomok, Buddha, tengerpart. Előzetes tájékozódás alapján tudtam azt is, hogy Kamakurából indul egy keskeny nyomtávú kisvasút a szomszéd városba, és útközben pár megállónyit megy a tengerparton is, sőt, a Buddha-szobor is az egyik megállóból érhető el rövid sétával. Kamakurába érkezve elsőként gyalogosan indultam el a vasútállomástól 15 perc alatt elérhető nagy templom irányába, végig az ízléses (!) szuvenírboltokkal, éttermekkel övezett kis sétálóutcán.

Az utca végére érve meg is érkeztem a hosszú nevű Tsurugaoka Hachiman-gū templom parkjának bejáratához. A parkban és a templom körül meglehetősen sok ember nyüzsgött, ami érthető volt annak fényében, hogy minden év február harmadikája egy helyi ünnep. Láttam sok egyformán öltözött szerzetest is hagyományos japán fapapucsban, akik szintén idegenek lehettek errefelé (ha nem is annyira, mint én), mert többüknél volt fényképezőgép is, és volt, aki láthatóan érdeklődött valamiről az egyébként szintén színesen öltözött helyi alkalmazottaktól.

A templom és a kisebb szentélyek körbejárása után visszaindultam az állomásépület felé. Ott aztán felültem a kisvonatra, hogy megnézzem magamnak azt a híres Buddha-szobrot. Három megállót mentem, Hase állomásig (lehetne franciásan haché, vagy der Hase németesen, de nem, ez Há-sze, japánosan), ahol aztán kerestem egy barátságos éttermet. Az étterem, ha egyátalán lehet így nevezni, egyetlen hosszúkás helyiségből állt, hosszában egy pulttal kettéosztva. A pult egyik oldalán volt a konyha, két hölgy, talán anya és lánya, ott rakták össze a rendeléseket. A másik oldalán összesen hét darab bárszék, ugyanennyi terítékkel - ez volt az étterem befogadóképessége. A berendezés és az étkészlet nagyon igényes volt, kimondottan jó érzés volt megfogni, de hogy ilyen kis vendégszámmal hogyan tudják fenntartani a helyet, rejtély. Ebéd után, de még a Buddha előtt egy újabb szentély keresztezte utamat, és némi hezitálás után úgy döntöttem, ezt is megnézem. Nem bántam meg: a Hase-dera szentély és kertje egy meredek domb oldalában fekszik, a domb magasabban fekvő pontjairól remek kilátás nyílt az addig rejtőzködő tengerpartra és az alant elterülő városra. Ráadásul a kert nagyon szépen gondozott volt, tele apró meglepetésekkel.

A főépületben egy közel tízméteres, fából készült, aranyozott Buddha-szobor is volt. A prospektus alapján az aranyozás 1341-ben került rá, a szobor ennél tehát csak idősebb lehet. A park további érdekessége egy barlang-szentély volt: a barlang falába számos szobor, dombormű volt vésve, mindegyik egy-egy oltár. A barlang egy részén pedig olyan kicsik voltak a járatok, hogy csak kétrét görnyedve fértem el. Innen továbbmentem a bronz Buddhához, amelyről kiderült, hogy szintén közel 800 éves. Eredetileg egy épület belsejében állhatott, de az nem bírta sokáig, a 14. század közepén megsemmisült. A szobor azóta is áll, igaz, a 20. század közepén megerősítették a nyakát, és erősebben rögzítették a talapzatához, hogy megvédjék a földrengésektől. Meglepetésemre kiderült, hogy a belsejébe is be lehet menni, ahol meg lehetett tekinteni, hogy milyen technikával illesztették össze a mázsás bronzöntvényeket. Maga a szobor egyébként bő 11 méteres, és 121 tonnát nyom.

A szobor hasa belülről

A szobrot körülvevő park előtt egyébként hagyományos japán édességet lehetett kapni: vörösbab-pürével töltött gofritésztát, ezúttal Buddha-szobor formában, ezt gyorsan meg is kóstoltam. A szobortól visszasétáltam a kisvonathoz, és továbbmentem még két megállót Inamuragasakiig, az első olyan állomásig, amely már közvetlenül a tengerparton feküdt. Lesétáltam a partra, élveztem a napsütést és a tenger moraját. A víz persze hideg volt, de sokan voltak neoprén ruhában szörfdeszkával a vízben. A parton sétáltam tovább két vonatmegállónyit, végül nem sokkal 5 előtt újra felültem a kisvonatra, és továbbmentem a végállomásig, Fujisawáig (a teljes bejárt út Google Maps-en), onnan pedig már a rendes vonattal haza.

Az időjárás végig gyönyörű volt, sütött a nap, és kellemes meleg volt, ha nem is annyira, mint tegnap. További képek a szokott helyen, a tegnapiakkal együtt.