Utolsó napok

Lassan végéhez közeledik a tokiói affér, utolsó napjaimat töltöm itt Japánban. Ma megérkezett az utódom is (meg még egy ember az otthoni irodából, igaz, ő csak pár napra jött), holnap még együtt toljuk a szekeret, aztán péntek reggel búcsút intek a városnak, délben pedig, ha felszáll a gép, az országnak is. Valószínűleg ez az utolsó bejegyzés, búcsúzóul még álljon itt pár apróság, amit gyűjtögettem egy ideje, de még nem írtam le.

Az egyik megfigyelésem, hogy majdnem minden ajtó tolóajtó, főleg a bejárati ajtók. Az üzletek esetében persze automata ajtókról van szó, amik vagy fotocellásak, vagy az ajtón meg kell érinteni egy csíkot, esetleg megnyomni egy gombot, hogy kinyíljon (amikor első nap találkoztam ilyennel, majdnem lefejeltem). A kisebb éttermek esetében azonban teljesen hagyományos, kézzel nyitható-csukható tolóajtóról van szó. Hagyományos ajtót kizárólag belső térben használnak.

A másik érdekesség a környezettudatos WC-tartály. Ezt nem sok helyen láttam, de tetszik az ötlet: a külső tartály úgy van kialakítva, hogy a tetején mélyedés van, lukkal középen, efölött pedig egy olyan kiömlő, mint egy csaptelepé. Amikor az ember lehúzza a WC-t, ebből a csapból kezd folyni a víz, bele a tartály tetejeként fungáló mosdóba, a lukon át pedig le a tartályba. Miközben a tartály feltöltődik, meg is lehet oldani a kézmosást, plusz vízfogyasztás nélkül.

Ma egyébként a két reptéri érkezés között egy kis kirándulást tettünk Naritában, a kisvárosban a reptér mellett, amiről a reptér is a nevét kapta. Itt van egy domb, amin szintén áll egy templom meg pár kapcsolódó szentély, nagyon szépen kialakított parkkal körülvéve. Gyorsan készítettem is pár képet (ld. hétköznapok album második fele).

Plázák és szamurájok

Az utolsó tokiói vasárnapomra nem volt különösebb tervem, mert tegnap este megérkezett az itteni iroda anyacégének két amerikai munkatársa, és úgy volt, hogy velük együtt fogunk menni valahová - hogy hová, az bizonytalan volt. De aztán hiába vártam a telefont tegnap este, vagy akár ma reggel, hogy hova megyünk és mikor, nem jött semmi. A késői reggelit követően aztán felhívtam Asamit, hogy mit tud, de miután közölte, hogy nem tud semmiről, úgy döntöttem, szervezek magamnak programot. Kinéztem hát, hogy hogyan kell eljutni abba a skanzenba, amivel már tegnap is szemeztem, és elindultam. Két megállót sem mentem a vonattal, amikor csörgött a telefon, Asami volt az, hogy délben találkoznak a két amerikaival, Rhitával és Josh-sal Omotesandóban. Így hát leszálltam a vonatról, de mivel még volt időm, és éppen Ryogokuban voltam, ahol a szumó bajnokságokhoz használt stadion is van, gondoltam, elmegyek, megnézem magamnak; ha ugyanis épp nincs verseny, akkor ingyenesen látogatható. De amikor odaértem, méretes sort láttam kígyózni a bejárat előtt, és a következő percekben csak nőtt a sor hossza. Hamar kiderült, hogy épp ma valami nagyobb verseny lesz, így hát letettem arról, hogy bemenjek, csak egy kicsit nézelődtem a környéken. Nem hiába, ugyanis miközben a sor egyre csak nőtt, a végét már nem is láttam sehol, elkezdtek szállingózni a versenyzők; a többség taxival jött, volt, akit saját autóval hoztak.

Miután kinézelődtem magam, ismét vonatra ültem, és elmentem Omotesandóba, a megbeszélt találkozóhelyre. Némi tétlenkedés és kavargás után végül megtaláltuk egymást, és sétálni indultunk a környék utcáin. Rhitának, aki már többször járt Tokióban, volt pár konkrét elképzelése néhány divatüzletről, amit feltétlenül fel akart keresni, mi meg csatlakoztunk.

Omotesandóból Harajukuba mentünk, amit én ugyan már láttam, de Joshnak is meg akartuk mutatni, azonkívül úgyis itt volt a vasútállomás, ahová tartottunk. Ha lehet, most még nagyobb tömeg volt itt, mint a múltkori szombaton, amikor legutóbb itt jártunk, és persze most is láttunk jópár feltűnően öltözött Harajuku-lányt. Innen Shinjukuba mentünk, egy másik frekventált bevásárlónegyedbe, ahol már szintén jártam korábban: Shinjuku nyugati felében található többek között az a toronyépület, aminek a 45. emeletén található az ingyenesen látogatható kilátóterasz. A keleti oldalon viszont nyüzsgő utcák, nagy áruházak és neonreklámok sokasága.

Itt aztán hamar ránk is esteledett, mi meg elfáradtunk és megéheztünk, úgyhogy kerestünk egy szimpatikus éttermet. Sikerült az otthoni lovagi éttermek helyi megfelelőjét kiválasztanunk, ez ugyanis szamuráj-témájú volt. Az előtérben szamuráj-szobrok álltak, maga az étterem pedig asztalonként kis fülkékre volt osztva, és mindegyik fülke egy-egy neves középkori szamuráj-család címerével volt díszítve, ahogy a bejáratnál található cipős-szekrények is. Az étel (szerencsére?) hagyományos japán volt, nem próbálták meg ezt is beleerőltetni a tematikába, így jóízűen vacsoráztunk.

A vacsoráról későn, fél 11 felé értem csak vissza a hotelba, most meg, ahogy ezt írom, már éjfél is elmúlt. A napról készült képek a szokott helyen, a tegnap megkezdett albumban.

Műszusi és delfinshow

A héten eléggé sűrű programom volt. Elég sokat dolgoztam, sikerrel, és minden este együtt vacsoráztunk egy kisebb-nagyobb társasággal valahol. Hétfő-kedden itt volt egy német vendég, akkor vele mentünk vacsorázni, szerdán és csütörtökön Asamival és a Nagoyából átjött Kimura-sannal ettünk együtt, pénteken pedig hetesben, a többi itt dolgozó tesztelővel kiegészülve mentünk egy 90 percig korlátlan fogyasztást lehetővé tevő helyre. Hét közben Thomassal egy tesztvezetés során megálltunk egy üzletsornál, ahol csupa műanyagból készült, éttermeknek szánt ételmakettet árusítottak. Volt ott minden: ramen, sushi, tempura, pizza, sör, szaké, koktél, és mind-mind műanyagból, de meglehetősen élethűen megcsinálva. Az áruk elég borsos volt, kb. három-négyszerese a fogyasztható megfelelőiknek. Műsushiból volt függő, fülbevaló, hűtőmágnes és még falióra is. (Fényképezőgép sajnos nem volt nálam, így nem tudtam megörökíteni a plasztikcsodákat.)

Szombaton eredetileg egy Edo skanzenbe szerettem volna menni, de aztán elvetettem ezt a tervet, mert egyrészt elég sokat kellett volna vonatozni hozzá, de ráadásul utána még busszal is kellett volna mennem, és nem akartam elkavarodni valahol Tokió nyugati végén. Így inkább Shinagawába mentem, ahol először az Epson tengeri akváriumot néztem meg (igen, ez a nyomtatós Epson), ahol láthattam delfin- és oroszlánfóka-showt, valamint méretes rájákat, cápákat, pingvineket és egyéb tengeri herkentyűket.

A show-k végeztével megebédeltem: régi tervem volt már, hogy veszek egyszer takoyakit, azaz polipfalatkákat tésztagolyóba sütve, ez az a japán gyorsétel, aminek a készítéséről az első hétvégémen videót is készítettem. Most sikerült is olyan helyet találnom az akvárium mellett, ahol pont ilyen golyókat szolgáltak fel. A tésztagolyók belseje egészen lágy, szinte folyós, a polipfalatka meg kellemesen rágós, ropogós.

Ebéd után az angol nyelvű Tokyo Guide-omra hagyatkozva bebarangoltam Shinagawa utcáit, de egy-két részlettől eltekintve csalódás volt, az idő nagy részében szürke, unalmas, üres utcákon loholtam végig. Azért láttam egy-két szebb dolgot is, mint például ezeket a lakóhajókat, vagy egy kellemes parkot egy szép gyalogoshíddal:

Shinagawában csalódva Uenoba vonatoztam, ahol az első hétvégémen jártam, de mint utólag megtudtam, kihagytam az Uenót a tőle délebbre fekvő Okachimachival összekötő vásáros utcát, ezt szerettem volna most bepótolni. Itt jóval nagyobb nyüzsgés volt, mint Shinagawában, és árultak mindent, friss haltól és húsoktól kezdve az cipőkön és a táskákon át az ékszerekig és az órákig mindent. A rikkancsok itt is az üzlet előtt álltak, és kiabálva hirdették a termékeiket. Innen még átsétáltam a szomszédos Akihabarába, ami viszont a többemeletes elektronikai áruházairól nevezetes, majd végül hazavonatoztam. A napról készül (az eddig megszokottnál jóval kevesebb) fénykép és néhány videó a szokott helyen, a Picasa albumomban.

A négy testőr Tokióban

Ma este úgy éreztem magam, mintha a közismert Rejtő-regénybe csöppentem volna, ugyanis a vacsoránál öt különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy ír menedzser, egy kínai tesztelő, egy német rádiós, egy magyar fejlesztő és egy japán terülj-terülj asztalkám.

Buddha a tengerparton

Mivel az elmúlt három hétvégét teljes egészében Tokióban töltöttem, úgy döntöttem, hogy vasárnapra a városon kívül keresek magamnak programot. Asami ajánlása alapján ki is néztem magamnak Kamakura városát, amit egyébként számos turisztikai oldal is elsőként ajánl a Tokióból induló egynapos túrák között. Pontban 10:00-kor felültem a vonatra a hotel közelében lévő vasútállomáson, és két átszállással, Yokohama érintésével el is jutottam az innen 50 km-re délre fekvő Kamakurába. A vonat formáját és funkcióját is tekintve leginkább a mi HÉV-ünkhöz hasonlít, de azért Tokióból kiérve, ahogy az állomások megritkultak, 110 km/h körüli sebességgel kezdett repeszteni. Kamakura tengerparti kisváros, elsősorban számos templomáról és szentélyéről, valamint a hatalmas Buddha-szobráról híres, ez tehát alapvetően meghatározta az előre tervezett programot is: templomok, Buddha, tengerpart. Előzetes tájékozódás alapján tudtam azt is, hogy Kamakurából indul egy keskeny nyomtávú kisvasút a szomszéd városba, és útközben pár megállónyit megy a tengerparton is, sőt, a Buddha-szobor is az egyik megállóból érhető el rövid sétával. Kamakurába érkezve elsőként gyalogosan indultam el a vasútállomástól 15 perc alatt elérhető nagy templom irányába, végig az ízléses (!) szuvenírboltokkal, éttermekkel övezett kis sétálóutcán.

Az utca végére érve meg is érkeztem a hosszú nevű Tsurugaoka Hachiman-gū templom parkjának bejáratához. A parkban és a templom körül meglehetősen sok ember nyüzsgött, ami érthető volt annak fényében, hogy minden év február harmadikája egy helyi ünnep. Láttam sok egyformán öltözött szerzetest is hagyományos japán fapapucsban, akik szintén idegenek lehettek errefelé (ha nem is annyira, mint én), mert többüknél volt fényképezőgép is, és volt, aki láthatóan érdeklődött valamiről az egyébként szintén színesen öltözött helyi alkalmazottaktól.

A templom és a kisebb szentélyek körbejárása után visszaindultam az állomásépület felé. Ott aztán felültem a kisvonatra, hogy megnézzem magamnak azt a híres Buddha-szobrot. Három megállót mentem, Hase állomásig (lehetne franciásan haché, vagy der Hase németesen, de nem, ez Há-sze, japánosan), ahol aztán kerestem egy barátságos éttermet. Az étterem, ha egyátalán lehet így nevezni, egyetlen hosszúkás helyiségből állt, hosszában egy pulttal kettéosztva. A pult egyik oldalán volt a konyha, két hölgy, talán anya és lánya, ott rakták össze a rendeléseket. A másik oldalán összesen hét darab bárszék, ugyanennyi terítékkel - ez volt az étterem befogadóképessége. A berendezés és az étkészlet nagyon igényes volt, kimondottan jó érzés volt megfogni, de hogy ilyen kis vendégszámmal hogyan tudják fenntartani a helyet, rejtély. Ebéd után, de még a Buddha előtt egy újabb szentély keresztezte utamat, és némi hezitálás után úgy döntöttem, ezt is megnézem. Nem bántam meg: a Hase-dera szentély és kertje egy meredek domb oldalában fekszik, a domb magasabban fekvő pontjairól remek kilátás nyílt az addig rejtőzködő tengerpartra és az alant elterülő városra. Ráadásul a kert nagyon szépen gondozott volt, tele apró meglepetésekkel.

A főépületben egy közel tízméteres, fából készült, aranyozott Buddha-szobor is volt. A prospektus alapján az aranyozás 1341-ben került rá, a szobor ennél tehát csak idősebb lehet. A park további érdekessége egy barlang-szentély volt: a barlang falába számos szobor, dombormű volt vésve, mindegyik egy-egy oltár. A barlang egy részén pedig olyan kicsik voltak a járatok, hogy csak kétrét görnyedve fértem el. Innen továbbmentem a bronz Buddhához, amelyről kiderült, hogy szintén közel 800 éves. Eredetileg egy épület belsejében állhatott, de az nem bírta sokáig, a 14. század közepén megsemmisült. A szobor azóta is áll, igaz, a 20. század közepén megerősítették a nyakát, és erősebben rögzítették a talapzatához, hogy megvédjék a földrengésektől. Meglepetésemre kiderült, hogy a belsejébe is be lehet menni, ahol meg lehetett tekinteni, hogy milyen technikával illesztették össze a mázsás bronzöntvényeket. Maga a szobor egyébként bő 11 méteres, és 121 tonnát nyom.

A szobor hasa belülről

A szobrot körülvevő park előtt egyébként hagyományos japán édességet lehetett kapni: vörösbab-pürével töltött gofritésztát, ezúttal Buddha-szobor formában, ezt gyorsan meg is kóstoltam. A szobortól visszasétáltam a kisvonathoz, és továbbmentem még két megállót Inamuragasakiig, az első olyan állomásig, amely már közvetlenül a tengerparton feküdt. Lesétáltam a partra, élveztem a napsütést és a tenger moraját. A víz persze hideg volt, de sokan voltak neoprén ruhában szörfdeszkával a vízben. A parton sétáltam tovább két vonatmegállónyit, végül nem sokkal 5 előtt újra felültem a kisvonatra, és továbbmentem a végállomásig, Fujisawáig (a teljes bejárt út Google Maps-en), onnan pedig már a rendes vonattal haza.

Az időjárás végig gyönyörű volt, sütött a nap, és kellemes meleg volt, ha nem is annyira, mint tegnap. További képek a szokott helyen, a tegnapiakkal együtt.

Februári nyár

Eddig sem lehetett okom panaszkodni az időjárásra, mert minden hétvégén gyönyörű, napsütéses időm volt, és igazán hideg sem volt a négy hét alatt, amit eddig itt töltöttem. De a mai nap minden eddigit felülmúlt: 20 fok körüli csúcshőmérséklet, és bár délelőtt borús idő volt, délutánra a felhők is eltűntek az égről. A kabátomat a szállodában kellett volna hagynom, de reggel még tartottam az esőtől, így aztán az egész napot a táskámban töltötte, és délután még a pullóveremet is levettem, ahogy ezt fénykép is tanúsítja:

De ne siessünk ennyire előre, haladjunk csak szép sorjában. Délelőtt a Tokió-Edo Múzeumba látogattam. Tokiót csak 1870 óta hívják így, amikor a Tokugava-sógunátust felváltotta a császárság, és a sógunátus központját, Edót tették meg fővárosnak, egyúttal átnevezve Tokióra. Tokió tehát majdnem napra pontosan egyidős Budapesttel. A múzeum állandó kiállítása tehát Tokió és elődje történetét tekinti át 1600-tól napjainkig. Nagyon tanulságos és nagyon gazdag tárlat, különösen látványos volt a sok nagy kiterjedésű makett, amivel a korabeli városrészek szerkezetét és életét szemléltették.

Érdekes és megrázó volt a világháború pusztítását bemutató rész is. Eddig nem tudtam például, hogy Japánban nem csak az atombomba követelt rengeteg áldozatot, hanem az amerikaiak már azt megelőzően, 1945 tavaszán is rendszeresen bombázták a japán városokat, így Tokiót is, sokszázezer civil életét kioltva - ahogy az történt Európa számos városában is.

A múzeumban tett látogatás és az ebédem elfogasztása után előzetes megbeszélés alapján találkoztam két itteni kollégával, Makoto-sannal és Win-sannal, aki burmai, valamint Win egy szintén burmai barátjával, és együtt elmentünk egy hagyományos japán fürdőbe, egy ún. onsenbe. Ez is termálfürdő, akárcsak a pesti fürdők, a forró víz itt is a talajból tör fel, bár ez egyátalán nem kénes, mint az otthoni. Itt, a fürdő bejáratánál készült a fenti kép is, amelyen Makoto-san és Win-san társaságában vagyok látható. Fürdő egészen érdekes hely volt, nagyon örülök, hogy ide is eljutottam. Már a bejárati rész is tartogatott meglepetést, ugyanis a cipőt rögtön belépés után le kellett venni, és elhelyezni egy kulcsra zárható is rekeszben. Ezután következett csak a pénztárnál való sorbanállás, ahol fizetni nem kellett, de kaptunk egy csuklóra csatolható öltözőszekrény-kulcsot. A kulcson egyébként egy vonalkód is volt, amivel a fürdő területén vásárolni is lehetett, ezt aztán kilépéskor kellett kifizetni. A pénztártól az öltözőkhöz indultunk, de útközben mindenki kapott egy pamutköntöst (ún. yukatát) meg egy hozzá tartozó kötőt. Az öltözőszekrénynél az utcai ruhákat átcseréltük erre a köntösre, de Win-san szólt, hogy a fényképezőgépet hozzam magammal, mert lesz még mit fotózni. És valóban: az öltözőből a fürdő területére lépve nem a medencéknél találtam magam, hanem tulajdonképpen egy kisebb plázában, ajándékboltokkal, éttermekkel, büfékkel, még egy kis színpad is volt az alkalmi műsoroknak - csakhogy mindenki köntösben volt és mezítláb!

Az éttermek mellett masszázs-szobák, valamint meglepő módon alvó- és pihenőhelységek is helyet kaptak. Innen, a közös, koedukált részről először a lábfürdőhöz mentünk, amely még mindig közös, szabadtéri program. Egy mesterséges patakban forró víz folyik körbe, a patak ágyába pedig szakaszonként különböző méretű kavicsok voltak betonozva, különféle elrendezésben. A mederben végigsétálva a talpmasszázs különféle fajtáit lehetett így igénybe venni, de nem volt mindegyik kellemes.

Innen aztán a valódi fürdőbe mentünk, ahová meztelenre vetkőzve kellett bemenni. Ennek is volt egy öltöző előtere, ahol kisebb öltözőszekrények voltak, ide lehetett tenni a fényképezőképet, a fehérneműt és persze a köntöst. Törülközőt adtak, mindjárt kettőt is: egy nagyobbat, amivel a fürdőzés végén lehetett szárazra törülközni, és egy kisebbet, amit bevittünk magunkkal a fürdőbe. Bent elsőként egy forróvizes kádhoz mentünk, amiből kis dézsákkal vizet mertünk magunkra, így mosakodtunk be a medencékhez. Emellett voltak kis fürdőfachok is, de nem ám zuhanyfülkék: kis sámlikon ülve lehetett zuhannyal és dézsával mosakodni, és ehhez oda volt készítve tusfürdő és sampon is. A medencék zöme fedett volt, 40 fokos vízzel, de volt egy szabadtéri rész is, ez is patakmederszerűen volt kialakítva, csakhogy itt a víz már inkább combig ért, így el lehetett merülni benne, bár nem sokáig, mert észvesztően forró volt. A benti részen volt pezsgőfürdő és száraz szauna is (80 fokos), a szokásos hidegvizes medencével, ezeket alaposan ki is élveztem. Itt értelemszerűen nem csináltam képeket. A fürdőből a belső öltözőn keresztül visszatértünk a közös, köntösös részre, ahol az asztaloknál megpihenve indulás előtt még elfogyasztottunk egy korsó sört - ha már lúd, legyen kövér!

Majdnem hét óra volt már, mire ismét az utcán voltunk, így aztán étterem után néztünk, és négyesben jóízűen megvacsorázunk. Este fél kilencre értem haza a hotelbe.

A többi fénykép a szokott helyen. Jó nézegetést!