Jeges Est

Tegnap évadzáró korcsolyázásra mentünk a műjégre, az ELTE által évente kétszer megszervezett Jeges Est keretében. Ilyenkor este fél 9-től éjfélig az ELTE-é a jég. Engem is meglepett, hogy mennyire jó volt. Szeretek korizni, bár nem nagyon tudok, de két óra bőven elég szokott lenni. Most meg két óra elteltével ugyan már nem bántam, hogy eljövünk, de még úgy éreztem, hogy akár maradhatnánk is. Az előző cipőm rettenetesen törte a lábamat. Ehhez alapvetően hozzá vagyok szokva, mert a bokasüllyedésem miatt a sícipő is mindig nyomja a bokámat, egyszerűen megtanultam elviselni, de az a korcsolyacipő mindenen túltett. Két éve vettem egy újat, igyekeztem a boltban meggyőződni róla, hogy nyom-e. Akkor úgy tűnt, hogy nem, azóta kiderült, hogy sajnos egy kicsit azért mégis, igaz, klasszisokkal jobb, mint az előző volt. De most még ez sem volt gond, dupla zoknin keresztül alig éreztem valamit. És ráadásul még hátrafelé is egész jól sikerült mennem, amit már próbálgatok egy ideje, eddig nem sok sikerrel; most, úgy tűnik, megtaláltam a technikáját. Már csak az az apró probléma van, hogy ha hátranézek, ami pedig elkerülhetetlen, akkor könnyen elvesztem az egyensúlyomat, de még egy kis gyakorlás, és ez is a helyére kerül. Már csak a hokiféket szeretném megtanulni, és akkor elégedett leszek, azt hiszem. Folyt köv jövőre.

Frogger

Ez a játék jutott eszembe erről a videóról. Ha nem fényképbolt, akkor nagggyon profi lehetett a sofőr a commodore-os időkben...

Egy kisebb rúd kenőmájas

Kb. ekkora a gyerek, legalábbis súlyra, az orvos becslése szerint. Na persze nem így mondta: „Kedves anyuka, az ön magzata olyan nehéz, mint egy kisebb rúd kenőmájas”, ez kétségtelenül furcsán vette volna ki magát; ezt a tényt csak a legutóbbi vizsgálat napjának estéjén állapítottuk meg otthon, amikor a frissen vásárolt kenőmájas csomagolásán a nettó súlyra esett a pillantásunk.
20 dkg, hirdette a felirat, és bizony a gyermekünket is ennyire taksálta a doki. Érdekes egyébként, hogy különböző internetes források mennyire eltérnek a 18 hétre becsült súly kérdésében, van, ahol csak 13 deka szerepel, és van, ahol 20, mint a mellékelt ábra is mutatja, ez pedig azért elég jelentős.

Olvasmány

Mivel az elmúlt napokat influenzával ágyban töltöttem, bőven volt időm olvasni. És ezúttal egy régi adósságomat törlesztettem. Gyerekkorom két nagyon kedves olvasmánya volt Szabó Magda két mesekönyve, a Sziget-kék és a Tündér Lala, mindkettőt többször olvastam. De sosem olvastam Szabó Magdát felnőtt fejjel, pedig sokszor szóba került, anyám még dolgozott is vele színházban, rendezte darabját, magam is találkoztam vele pár alkalommal ennek kapcsán.

Nemrég, mikor a Gabi nagyszüleitől megörökölt könyveket rendezgettük, raktuk ki a dobozokból, amelyekbe a lakásfelújítás előtt kerültek, az újonnan felállított könyvespolcokra, ismét a kezembe akadt pár Szabó Magda kötet. Így kezdtem el olvasni a Pilátust. És arra kellett rájönnöm, hogy ez ugyanaz a hang, mint a mesekönyvekben. Valahogy, valamiért mindig azt gondoltam, hogy a felnőtt könyvei egészen mások, de persze miért lennének azok. Amiért a mesekönyveit is nagyon szerettem, és ami a Pilátusban is megragadott, az az fantasztikus képessége, ahogy mély és a legapróbb részletekig valós emberi érzelmeket képes megjeleníteni úgy, hogy közben egy percig nem lesz érzelgős, szentimentális, csöpögős, még csak szájbarágós se. Valahogy annyira pontosan, mégis egyszerűen jeleníti meg a helyzeteket, írja le a párbeszédeket, hogy az egészet irányító érzelmek, gondolatok szinte maguktól az olvasóba áramlanak, a tudat megkerülésével. Gyökeres ellentéte számos amerikai filmnek, ahol mindig mindent kimondanak, pontosan megmagyaráznak. „– Szeretlek, anya! – Én is nagyon szeretlek, kicsim, de most muszáj elmennem, a te érdekedben, hidd el, nekem fáj a legjobban! – Tudom anya, menj csak nyugodtan.” Aki már tanúja volt ilyen párbeszédnek a való életben, az tegye fel a kezét. Senki? Mindjárt gondoltam. És még valami nagyon jellemző volt mindháromra: az egész regényt átlengő melankólia, az a fajta csöndes szomorúság, amiből kijöhetne még akár heppiend is. Az egyetlen különbség, hogy a mesekönyvek esetében valóban heppiend van, bár ott is marad néhány felhő, ami beárnyékolja a boldogságot. A Pilátusban nincs heppiend, csak némi vigasz a szereplők egy részének.

A második regénynek apropója is volt: márciusra jegyünk van a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében bemutatandó Kocsák Tibor-féle Abigél c. musical-re. A filmváltozatot sosem láttam, gondoltam, nem árthat elolvasni, mielőtt megnézzük, ahogy az ember egy opera esetében is legokosabb, ha ezt teszi. Itt azért említem, mert a fentiek mellett egy számomra meglepő párhuzamra hívnám fel a figyelmet: a regény sok hasonlóságot mutat (bár kronológiai tekintetben inkább fordítva kellene mondanom, de hát mit csináljak, ha én ebben a sorrendben olvastam őket) a Harry Potter könyvekkel!

• Mindkettő bentlakásos iskolában játszódik, ahol 11-18 éves gyerekeket tanítanak. (Na jó, a HP esetében csak hét év az iskola.) Az ilyenkor szokásos dolgok: szigorú tanrend, tanulószoba, közösségi szoba, közös étkezések a nagyteremben, stb.
• Az egyik gyerek árva, a másik félárva (aki a végére teljesen árva marad).
  
• Az iskola falain kívül, a nagyvilágban sötét események készülődnek/zajlanak, ettől a növendékeket az iskola elzárja, kivéve a két főszereplőt (meg még néhányukat), akik szorosabban kapcsolódnak a kinti eseményekhez, bár távolról sem értik azokat teljesen.
  
• A karácsonyi szünetre a legtöbb diák hazalátogat, kivéve a két főszereplőt meg egy-egy társukat.
• Az iskola falain kívül tett séta mindenki által várt esemény, amiben azonban a két főszereplő nem mindig vehet részt, Harry eleinte nem kap engedélyt, Gina büntetésben van.
• A tutyi-mutyi, balek tanár mégsem olyan szerencsétlen, mint amilyennek mutatja magát, és a legfőbb őrangyal is az, akire a főszereplő a legkevésbé számít.

Biztos vagyok benne, hogy még lehetne találni továbbiakat is. És a cselekményen végighúzódó titkok, a diákok világa, az összeveszések és kibékülések, mind nagyon hasonló hangulatot keltettek bennem. Természetesen nem plágiumról beszélek (valószínűtlen, hogy Rowling olvasta volna Szabó Magda regényét), csupán érdekes párhuzamokról, amik nem eredeztethetők mind abból a tényből, hogy mindkettő bentlakásos iskolában játszódik.

MI jóslat

Az SG.hu közölt egy cikket, amely Ray Kurzweil mesterségesintelligencia-kutatóra hivatkozva a következőt állítja:

A technológia egyre gyorsabban fejlődik, emiatt a mesterséges intelligencia várhatóan hamarosan beéri, sőt lehet, hogy 2030-ra le is hagyja az emberiséget.

Legalábbis ezt állítja Ray Kurzweil mesterségesintelligenca kutató, aki az American Association for the Advancement of Science (AAAS) szervezet megbízásából készítette el utópisztikus jövőképét. Kurzweil szerint már most is azon a szinten állunk, hogy képességeinket gépekkel tágítjuk ki, az ember és gép összeolvadása pusztán ennek a tendenciának a folytatódása lesz. Előrejelzését teljes egészében a technika fejlődésének jelenlegi ütemére alapozta, amely szerinte a következő 50 esztendőben 32-szer gyorsabb lesz, mint a teljes 20. században.

A szakember szerint ehhez a jövőképhez elég csak a hagyományos számítástechnikai chipek teljesítményének növekedésével kalkulálni, ráadásul a kutatók jelenleg már 3D-s chipek kifejlesztésén dolgoznak, amelyek akár biológiai molekulákból is állhatnak majd. Kurzweil úgy véli, ezeknek a hardvereknek a kapacitása néhány évtizeden belül lehetővé teszi egy mesterséges intelligencia számára, hogy az emberéhez hasonló vagy azzal azonos képességekkel rendelkezzen.

Dőltbetűs kiemelés tőlem. Én nem tekintem magam MI-szakértőnek, de ez több szempontból is éktelen nagy baromságnak tűnik. Egyrészt sosem lehet előrejelzést a fejlődés jelenlegi ütemére alapozni. Ha így teszünk, töbek között figyelmen kívül hagyjuk, hogy jelen becslések alapján a szilícium alapú technológia kb. 2010-re eléri a határait. Új technológiákkal folynak kísérletek, de egyelőre semmi több. Nincs garancia arra, hogy a Moore-törvény továbbra is érvényes marad. Az sem utolsó szempont, hogy a gazdasági makrofolyamatok óriási hatással vannak a technológiai fejlődésre. Itt és most nem kívánom elemezni, de a világpiac helyzete mostanában nem túl rózsás. Ehhez még vegyük hozzá a "peak oil" jelenséget és a várható hatásait, és máris teljesen kiszámíthatatlan, mi lesz 20 év múlva.

És ha ez még nem lenne elég, az MI területe hírhedt a katasztrofálisan téves becslésekről. Herbert Simon mondta 1965-ben, hogy „Machines will be capable, within twenty years, of doing any work that a man can do.” Azóta nem 20, de 40 év telt el, és még mindig nem tartunk itt. Marvin Minsky pedig 1967-ben nem átallotta azt mondtani, hogy „Within a generation ... the problem of creating 'artificial intelligence' will substantially be solved.” No comment.

Szerintem a fő probléma nem is a számítási kapacitás hiánya, valóban meggyőző MI-t érzésem szerint soha nem fogunk tudni brute force módszerrel létrehozni. Persze egy-egy konkrét feladatra igen, mint a Deep Blue-t, de valóban általános intelligenciát nem. Ahhoz valamilyen módszertani, szemléletbeli szenzációra lenne szükség, amely gyökeresen megváltoztatná az MI kutatások irányát.

Persze napjainkban létezik MI, és széles körben használják is, mindenféle feladatokra, csakhogy ezeket egy laikus nem tekinti mesterséges intelligenciának. Tulajdonképpen a szakmában is csak azért nevezzük így, mert az MI kutatásokból nőttek ki ezek az alkalmazások, a valódi intelligenciához vajmi kevés közük van.

Láz

A fene enné meg, már megint beteg vagyok, ezen a télen már negyedszer harmadszor, ha jól számolom. Pedig a magánéletem csodásan alakul, a munkámat is szeretem, nincsen konfliktusom senkivel a környezetemből, szóval pszichológiai háttere igazán nem lehet a dolognak. Még a zöldség- és gyümölcsfogyasztásra is odafigyelek, így aztán kóros vitaminhiány sem valószínű. Akkor meg mégis mitől? Az elmúlt években nem voltam ennyire betegeskedő. Korábban, gyerekkoromban igen, akkor egy tanév alatt négy betegség "teljesen megszokott" volt, de az elmúlt pár évben sokkal jobb volt a helyzet, még az USA-beli két év alatt is csak kétszer voltam beteg, egyszer egy hétvégére, másodszor kicsit hosszabb időre, pedig a rendszeres utazás és klímaváltozás könnyen ágynak tudja dönteni az embert. Na mindegy, ez van, jógyerek leszek és itthon maradok, remélem, hamar túlleszek rajta.

Megtöröm a csendet

Az utóbbi hetekben megint nagyokat hallgattam, de ennek most vége. A hallgatás oka az volt, hogy amiről leginkább kedvem lett volna írni, arról nem írhattam, amiről meg írhattam volna, arról nem volt kedvem. Merthogy

apa leszek!

Bezonyám! Csak épp Gabival abban állapodtunk meg, hogy a ma esedékes vizsgálatig csak a közvetlen hozzátartozóknak szólunk, és nem terjesztjük a hírt széltében-hosszában. Ma elkísértem a nőgyógyászhoz, ahol az ultrahangképen én is megnézhettem a már nem is olyan apró babát: közel 10 cm, és a 16 hét közepénél tartunk.

Na, csak kiböktem. Mostantól már a többi, kevésbé fontos téma is könnyebben fog az ujjaimra állni.