Határok nélkül

Hát ez a nap is eljött. Pedig még nem is vagyok olyan öreg, szinte cikinek érzem ha nosztalgikus hangulatba kerülök. De tegnap két olyan dolog is történt, ami ezt elősegítette. Az egyik, hogy megnéztük a Macskafogó 2-t, amelynek első részét idestova 20 éve mutatták be. De most nem írok filmkritikát. A másik esemény természetesen a schengeni övezet kibővítése, a nyugati és északi határok teljes megnyitása. Szintén nagyjából 20 éve, 88-ban a szüleimmel a Benelux államokba látogattunk (apám hat hónapig egy holland egyetemen tanított a Tempus program keretében). És persze Hollandiából átmentünk Belgiumba meg Luxemburgba is. Jól emlékszem, mekkora élmény volt a határ átlépése, még nekem is, 10 éves fejjel, hát még a szüleimnek milyen lehetett! A határ ugyanis egy nyitott félsorompóból, egy asztalból és egy útmenti fabódéból állt, utóbbit valami olyasminek kell elképzelni, mint amilyen a Buckingham palota őreinek van, az a kis csúcsos skatulya, ami épp csak arra jó, hogy az eső elől behúzódjon a katona. Megállni nem kellett, csak egy kicsit lassítani, azt is inkább csak udvariasságból, hogy a menetszél ne vigye le az asztalon heverő papírokat. A reakciónk nagyjából annyi volt, hogy "és ezt így lehet?!"

Egy évre rá Írottkőre kirándultunk, az elsők egyikeként, augusztus második felében, és bizony lecsíptünk egy darabot a már részben felbontott és letekert szögesdrótból. A határt őrző kiskatona meg először nem akart minket átengedni a kilátó bejáratához (ami ugye az osztrák oldalon van), mondván hogy egy hónap múlva leszerel, és nem akar balhét, aztán végül mégis átengedett, csak a lelkünkre kötötte, hogy ha jönnének ellenőrizni, akkor az osztrák oldal felé induljunk el, és még véletlenül se próbáljunk akkor és ott visszajönni. Nem volt ellenőrzés. Idén ősszel, a nászutunkon megint jártam arra Gabival, határőrnek persze nyoma sem volt, csak egy felirat fogadott a torony előtt, hogy turisták legfeljebb egy hátizsákkal átléphetik a határt, de legfeljebb 24 órára. Le kellett volna fényképezni, gondolom, hogy most ez a tábla is lekerült onnan. Valamivel később Kőszegen egy kávézóban láttunk régi fotókat meg újságkivágásokat, az egyikből kiderült, hogy még a 10-es években terveztek libegőt is a csúcsra. Aztán persze először a háború miatt, aztán a határ miatt nem lett belőle semmi. Talán most le lehet porolni a régi terveket.

A "leghatékonyabb" reklám

És most, hölgyeim és uraim, elkövetkezett a hetekkel ezelőtt beharangozott pillanat, amit mind oly epekedve vártunk, következik az idei év utolsó nagy súlyú, össztársadalmi kérdéseket boncolgató témája. Ez pedig a cím ellenére a szórólaposztás, méghozzá annak is egy konkrét esete, de engedtessék meg nekem, hogy távolabbról közelítsek, némi áttekintést adva saját nézeteimről és (félre?) tájékozottságomról a kérdésben.

Mint az reklámberkekben közismert (bár magamat nem sorolom eme berkekbe, akármi legyen is az a berek - illaberek, téli berek? emberek!) a szórólapozás a reklám legkevésbé hatékony, ám mégis egyik legolcsóbb formája. A legkevésbé hatékony abban az értelemben mindenképpen, hogy mennyire sikerül a célközönséget megszólítania: tudomásom szerint a szórólapok esetében ez olyan 1% körül mozog, és ez egybevág az utcán látottakkal, nevezetesen hogy a kiosztott szórólapok tetemes része a legelső szemeteskukában végzi (jó esetben, rossz esetben a villamos kerekei alatt), méghozzá általában olvasatlanul. Mégis olcsó, és nem igényel komoly előkészületeket. Sajnos. Mert a papír olcsó, és mert a munkaerő is olcsó. Ami drága, az a TV és a rádióhullám, meg a reklámfelületek. Nagy szívfájdalmam ez, egyszer el is határoztam, hogy ki kéne számolni, évente hány tonna fa kerül a szemétbe csak a szórólapiparon keresztül. Meg azt is elhatároztam, hogy csinálok egy szórólapot a következő szöveggel: "Ezt a szórólapot miért vette el? Biztos benne, hogy érdekli, ami rajta áll? Ha előre tudja, hogy el sem fogja olvasni, nem lenne egyszerűbb el sem venni?" vagy valami hasonló. Sajnos olyan ez, mint a spam az elektronikus levelek világában: amíg akad csak egy ezrelék is, aki beveszi, addig lesz.

És most térjünk rá a konkrét esetre. Nem tudom, olvasóim közül ki milyen gyakran fordul meg (vagy megfordult-e már egyátalán) a budapesti Ferenciek terén. (Na jó, többetekről sejtem.) Ezt a teret a fahangon éneklő koldusok, az aláírásgyűjtők, a hittérítők, valamint nem utolsósorban a szórólaposztók serege tartja állandó megszállás alatt, akár az aluljáróban próbálkozik az ember, akár a szobornál, alár az aluljáró bármelyik kijáratánál. Az egyik oldalról a másikra átmenve leglalább hárman-négyen próbálnak meg a kezünkbe nyomni valami színes papírfecnit. Az utóbbi két évben a munkám miatt majdnem minden nap járok arra, ezeken a napokon kb. négyszer ejtem útba az aluljáró környékét. Már ezelőtt is gyanús volt, de ebben a két évben kifejezetten feltűnővé vált, hogy a szórólaposztók kb. fele, mindkét oldalon, ugyanazt a zöld feliratú, A5 méretű izét osztogatja nap mint nap. A lapról elvétel nélkül is szembetűnnek a "VÉGKIÁRUSÍTÁS!" és a "-90%!", valamint az "INGYEN!" feliratok, amelyek együtt több, mint a lap felét elfoglalják. (Itt röstelkedve be kell, hogy valljam, hogy a bejegyzés hiteles megírásához végül el kellett fogadjak egyet a kínált lapok közül. Aztán pár hét múlva még egyet, mert Gabi kidobta az elsőt, mielőtt még megírhattam volna ezen eszmefutattást.) Namármost akármire megesküszöm, hogy az elmúlt két évben ez a felirat jottányit sem változott, és erős a gyanúm, hogy már két éve is több éves hagyományra tekintett vissza. Ami ugyebár megkérdőjelezi, hogy az adott üzlet valóban végkiárusítást tart-e. Ha igen, akkor nagyon hosszú ez a vég. És az is érdekes, hogy a -90% mihez képest értendő. A 8 évvel ezelőtti árakhoz? Vagy az üzlet beszerzési áraihoz? Esetleg a tegnapihoz? Akármelyik is a nyerő, kétlem, hogy a bevételből ilyen sokáig fenn lehetne tartani egy üzletet, nem is beszélve a szórólaposztók hadáról.

Felmerül a kérdés: a vásárlók megtévesztésének gyanújával lehetne-e, érdemes volna-e a fogyasztóvédelemhez fordulni? Az említett szórólap egyébként egy az aluljáróban található cipőüzlet reklámja, az "ingyen" rész pedig a második pár cipőre vonatkozik.

Vegyen ön is Rosots-féle spenótot!

Karácsonyra készülvén (mire másra készülne ilyenkor az ember) kicsit bevásároltunk, többek között feltöltöttük a mirelitáru-készletünket. Így szert tettünk egy csomag gyorsfagyasztott spenótra is, bármikor jól jöhet. Azt, hogy a spenótot az üzletben valamiért parajkrémnek mondják, már régóta tudom, de ezen a dobozon valami újat is felfedeztem. Nevezetesen:


De nehogyám azt higgye valaki, hogy mindez azért van, mert osztrák import, és hát istenem, az osztrákoknak így jobban, németesebben hangzik! A doboz frontoldalán ugyanis, akárcsak az összes oldallapon, hibátlanul szerepel a felirat:

Kiskarácsony hadművelet

A BKV alighanem újabb kampányba kezdett, bár az előzetes hírverés elmaradt, talán utólag kívánják vállalni az akciót. A következőről van szó. Ma, az ünnepek közeledvén, szaladgáltam egy keveset a városban, többek között volt szerencsém napközben a hármas metróval utazni a Ferenc körúttól a egészen Nyugati pályaudvarig. Az előbbi megálló metrószintjére érkezvén kezdtem úgy érezni magam, mintha egy Dickens regénybe csöppentem volna, mert két szakadt, koszos ruhába öltöztetett, de azért alaposan bebugyolált lurkó énekelte a "Kiskarácsony, nagykarácsony" kezdetű örökzöldet, igaz, némi kételyük lehetett azt illetően, hogy a szöveget a voltaképpen "Télapó itt van" dallamára kell-e énekelni, vagy esetleg a "Hull a pelyhes"-ére hátulról előre, de aztán hamar megtalálták a megoldást a kettő ötvözetében. Kétségtelen, hogy ebben anyjuk (már ha ő volt az) is segítségükre lehetett, aki mellettük térdepelt. A szöveg egyébként nemkülönben figyelemre méltó volt, miszerint "Kiskarácsony, nagykarácsony, ha kisült már idevéle, hadd egyem meg melegébe. Jaj de szép a karácsonyfa, ragyog rajta a sok gyertya, ott egy labda, itt egy könyv, jaj de szép a karácsonyfa."A számtalan budapesti koldus megszokott látványától amúgy kérges szívem már-már meglágyult, és ha nem jött volna azonnal a metró, még adtam is volna nekik valamit, végülis mégiscsak a szeretet ünnepe közeledik, igenám, de aztán az Kálvin térnél, ahogy kinyíltak a kocsi ajtajai, ugyanezen dalocska foszlányai ütötték meg a fülemet, és persze ismét szívsajdító gyermekhangon. A Ferenciek terénél dettó. Itt kezdtem rájönni, hogy ez nem lehet más a BKV legújabb kísérlete, hogy a francia metró mintájára nálunk is meghonosítsák az színvonalas, szigorúan engedélyhez kötött utcazenélést, és persze ilyenkor, karácsony tájékán, mi is lehetne a favorit más, mint a szívhez szóló karácsonyi ének egy maszatos gyerkőc szájából. Az engedélyeztetés részletein még, feltételezem, dolgoznak.

(Lapzártánkig a BKV szóvivői az értesülést nem erősítették meg.)

Origóban a fórumozók

Több hírcsatornára is fel vagyok RSS-en iratkozva. Igyekeztem a lehető legkevésbé bulváros szájtokat választani, lehetőleg jobb- és baloldalról is. Többek között az origo.hu "itthon" rovatára is feliratkoztam. Namármost ha valaki esetleg nem ismerné az Origót, a következőkhöz annyit tudni kell róla, hogy a cikkekhez sosem írnak szerzőt, mert az a koncepciójuk, hogy minden tartalomért közösen vállalják a felelősséget, és hogy vélhetően ennek közvetkezményeként az összes cikk meglehetősen steril és tényszerű leírása az eseményeknek, ami nem teszi éppen izgalmassá az olvasást, de egész jól lehet belőle tájékozódni. (Jó, tudom, hogy a tények megfelelő szelektálásával és sorrendezésével is lehet értékítéletet közvetíteni, de azért mégis...) És most jön az érdekesség, amin két éves Wikipédiás tapasztalattal a hátam mögött is meglepődtem: a cikkekhez csatolt fórumokon pár tucat, zömében szélsőjobbos hangadó anyázza a portált, a többi fórumozót, a kormányt meg a világot általában. Nem minden cikk fórumába pillantok bele, annyi időm nyilván nincs és soha nem is lesz, még csak nem is minden olyan cikkébe, amit elolvasok, csupán naponta legfeljebb egy-egy, általában véletlenszerűen kiválasztott témához kapcsolódó fórum első néhány bejegyzését futom át, de valahogy mindig ugyanazzal a néhány névvel és ugyanazokkal a gondolatokkal találkozom. És hogy ezen miért lepődtem meg? Mert még mindig nem értem meg, egyszerűen nem tudom megérteni, hogy egyrészt ezek a kedves, szimpatikus emberek miért nem keresnek az ízlésüknek jobban megfelelő oldalt, másrészt hogy honnan veszik azt a rengeteg időt, ami ennyi bejegyzés megírásához szükséges? Miből élnek? Mikor dolgoznak?

And.... action!

A múlt héten azért nem írtam egyetlen sort sem ide, mert gép közelébe sem nagyon jutottam, ugyanis a munkám szokatlan kitérőt vett.

Hétfőtől egy ötnapos filmforgatáson vettem részt, méghozzá nem is akárhogyan, hanem a stáb részeként. Bizonyám! Egyelőre nem akarok részleteket elárulni, mert nem akarom lelőni a poént (pláne nem akarom senki érdekeit csorbítani), legyen elég annyi, hogy a kutatócsoportunk által kifejlesztett panoramikus kamerarendszert használtuk a filmforgatáshoz, és ennek egyenes következményeként kb. kameratechnikusként voltam jelen a teljes forgatás alatt. A film kis költségvetésű, ezért sok kompromisszumot kellett kötni, pl. "be kellett érni" kevéssé ismert arcokkal és a színművészeti egyetem hallgatóival, és azt is el kellett fogadni, hogy ők napközben színházban játszanak, ezért az ötből négy forgatási nap voltaképpen forgatási éjszaka volt, hajnalig tartó melóval, sok technikai és emberi nehézséggel. Én végig nagyon élveztem, roppant tanulságos és izgalmas volt. A film egyébként, ha elkészül, kb. 20 perces lesz, és Kafka Átváltozás című novelláját dolgozza fel, remélhetőleg igen eredeti szemszögből.

Sajnos a negyedik napon a rendező elkezdte igencsak rosszul érezni magát, mint mondta, a héten az egész családján átment egy vírus, ami egy napon keresztül komoly rosszulléttel, hányással, lázzal jár, aztán mintha elfújták volna, másnap már semmi baja sincs az embernek. A forgatási nap közepén aztán már annyira szarul volt, hogy kért először egy negyed óra, majd még negyed óra pihenőt. Csodával határos módon ezalatt sikerült annyira összeszednie magát, hogy be tudtuk fejezni a napot, és másnapot is zökkenőmentesen végigdolgoztuk. Viszont sikerült elkapnom tőle a kórt, ami vasárnap délután tört ki rajtam. Egyik pillanatban még teljesen jól voltam, talán csak kissé fáradtnak éreztem magam, a következő pillanatban meg már öklendezve rohantam a WC-re, öt percre rá pedig a kanapén feküdtem, szürkészöld arccal, és egész testemben rázott a hideg. Egy másfél órával később 39 feletti lázat mértünk. Késő estére ez lement 38.2-re, másnap reggelre pedig teljesen elmúlt, azóta láztalan vagyok, szerencsére.