Két haiku

Alvás, reggeli,
Séta bazsarózsák közt.
Jöjj, lelki béke!

Fáradtan haza,
Egy csésze forró tea -
Így kerek a nap.

Sushi vachi (寿司ワチ)

Sushit ettem vacsorára. Azért ezt választottam, mert kívülről úgy néztem, hogy futószalagos a hely, és így nem kell a rendeléssel bajlódnom. Hát valóban futószalagos volt, de a futószalagon per pillanat csak az árak mentek körbe-körbe, amúgy rendelni kellett, kis tányéronként, falatkánként. Végül is nem volt gond, mert volt angol-japán étlap is, azon kinéztem, hogy mit szeretnék, aztán már csak be kellett mondanom a japán nevét. Aztán félidőben leült tőlem jobbra egy idősebb japán úr, majd hamarosan hozzám fordult, és megszólított. Mondtam ugyan neki, hogy nem értem, amit mond (vakarimaszen), de ettől nem ment el a kedve. Szerencséjére a balomon egy öltönyös férfi ült, aki, mint kiderült, elég jól beszélt angolul. Egyébként már előtte is néztem, hogy a legdrágább tányérokból tornyosult előtte egy jókora kupac, kb 5000 yennyi halat elfogyasztott már. Ő tolmácsolta a szokásos kérdéseket: hová való vagyok, mióta vagyok itt, meddig maradok, stb. Aztán az öreg, egyszer csak felajánlott egy falatot a saját rendeléséből, méghozzá egy 470 yenes tálka tartalmának felét. És persze továbbra is mondott mindenfélét.

A szálloda környéke

Itt van pár fotó a környékről, ezeket reggel az irodába menet készítettem.

És itt van még egy a lift emeleti hívógombjáról. Ami érdekes benne, az a kijelző és a gombok közötti lapocska: ott tudod "kisütni" az ujjadat a gomb megnyomása előtt, ha el akarod kerülni, hogy esetleg megrázzon, amikor hozzáérsz.

A névjegyekről

A japánok meg vannak hülyülve a névjegyekért. Mindenkinek van, és ismeretlennel való találkozáskor azonnal cserélnek. De nem ám úgy, ahogy mi a világ nyugati felén tesszük. Mert két kézzel fogva kell a névjegyet odanyújtani a másiknak, és ugyanígy is illik átvenni, közben persze szorgosan hajlongva. Ez olyankor tud európai szemmel nézve vicces jelenetet produkálni, mikor az egyik karján a delikvensnek mondjuk kabát van átvetve, kezében táska, és te nyújtod a névjegyedet, csak olyan lazán, egy kézzel, szinte dobva, európai módra. Mire ő, legyen akár, mondjuk az iroda vezetője, fontos beosztásban lévő muksó, gyorsan lerakja a táskáját is meg a kabátját is valahová, hogy szabaddá váljon mindkét keze a névjegy átvételéhez. És nyilván nem azért, mert olyan nehéz az a papiros. Neked meg ég az arcod, hogy te annak ellenére nyújtottad egy kézzel, hogy történetesen mindkét kezed szabad volt. Következő alkalommal meg azon morfondírozol, hogy amikor körben bemutatnak mindenkinek, akkor kicsit macerás 1) előhúzni a névjegytárcát a zsebedből 2) kivenni egy névjegyet 3) visszacsúsztatni a tárcát a zsebedbe. Mennyivel egyszerűbb lenne jobb kézzel osztogatni, a ballal meg tartani a tárcát. De nem. Fura világ ez...

Jetlag

A jetlagben az a legnagyobb szemétség, hogy akkor csap le, amikor az ember nem számítana rá. 12 óra repülés és egy fél munkanap után, amikor 32 óra szinte folyamatos ébrenléttől megszédülve bedőltem az ágyba, úgy aludtam nyolc órát egyhuzamban, itteni idő szerint reggel nyolcig, mint a pinty. Büszke is voltam magamra, hogy milyen gyorsan átszoktam. Ma este aztán visszakapom rendesen: szűk két óra alvás után felébredtem, és azóta sem tudok visszaaludni, pedig már próbáltam olvasni, TV-t nézni - most a blogolás van soron. Még van bő három órám reggelig, remek. Ráadásul kezdek megéhezni. Hip-hip hurrá.