Éljen Cicó!

Miklós kedvenc rajzfilmsorozata a Rejtélyek Tesz-Vesz Városban c. opusz, amelynek 4 DVD-je, összesen 26 epizódja van a birtokunkban. Ezekben a kisfilmekben a Tesz-Vesz Városból ismert figurák, nevezetesen Cicó, Cicus, Egon a kukac, valamint Dafke és Poca, a folyton veszekedő ikermalacok erednek különböző rejtélyek nyomába. Miklós minden este megnéz három epizódot, vacsora előtt. Általában megpróbáljuk rábeszélni valamiféle változatosságra, mert persze sok más mese DVD-nk van, de ezek a kísérletek vagy eleve elutasításra találnak, vagy ha sikerrel járunk is, a másik mese megtekintése után csak nagyon-nagyon nehezen, többnyire némi toporzékolás árán veszi tudomásul, hogy ez nem a szokásos három Tesz-Vesz Város előtt, hanem helyette volt.
Ettől némileg függetlenül az utóbbi hetekben egyre fogékonyabbnak mutatkozik a szerepjátékokra. Először kisbabásat kezdett játszani a nagymamájával, ami még érthető is, Kornél kellő példát és motivációt biztosít ehhez. Aztán elkezdtem neki mondani, hogy játsszunk inkább nagyfiúsat, mert az milyen jó már, amikor pl. egyedül fel tudja venni a trikóját. Ezután pár napig nagyfiúsat játszottunk, ami abban is megnyilvánult, hogy bármikor szóltunk hozzá, pl. "Gyere Miklós, vegyünk zoknit!", kijavította, miszerint "Gyere nagyfiú, vegyünk zoknit!", és vagy beadtuk a derekunkat, vagy csak hosszas unszolás hatására fogadta el az eredeti változatot. Pár napja aztán rájött, hogy ez a szerepjáték kiterjeszthető. Azóta a családom átalakult Tesz-Vesz Várossá: Miklós már nem Miklós, hanem Cicó, Kornélból Egon lett (a kis kukac!), Gabi természetesen Cicus, én pedig megkaptam Dafke rendkívül hálás szerepét. Mi igyekszünk néha kitörni ebből a szereposztásból, de Miklós mindig résen van, és rendkívüli alapossággal javítja a megszólalásainkat. A legfárasztóbb az benne, hogy akkor is javít, amikor a mondatban egyáltalán nincs is név - ilyenkor természetesen belerakja az elejére. Kíváncsi vagyok, mikor unja meg.

Sajtó, szabadság

Pálffy István ezt írja a KDNP honlapján:

Még húsz évvel ezelőtt is a cenzúra eltörlésért kellett kiállnunk, kívántuk a sajtó szabadságát, a pártsajtó felszámolását. De hiába, a vágy kívánalom maradt. A volt ügynökök, a régi talpnyalók, a kommunista cenzorok itt maradtak közöttünk, legfeljebb köpönyeget váltottak, vagy még azt sem, esetleg függetlennek kiáltották ki magukat. A média egyoldalú maradt, a színvonala egyre mélyebbre süllyedt. ’48 sajtószabadságának, a vélemények szabad kinyilvánításának teljessége az utóbbi húsz év alatt sem adatott meg Magyarországon, egészen a mai napig. [...] Olyan országot teremtettünk, amelyben a sajtó ismét szabad. ’48 után 163 éve most először.

Pálffy a TV2 97-es indulásától kezdve a magyar média (és sajtó) egyik legmeghatározóbb szereplője, sőt, arca volt hosszú éveken keresztül. Az elmúlt húsz év sajtóténykedésének, amit olyan keményen ostoroz a fenti soraiban, ő maga is aktív részese lett, és nem hiszem, hogy erre bárki jobb meggyőződése ellenére kényszerítette volna. Ebből kiindulva három esetet tudok elképzelni:

1. 97-től kezdődően (talán még régebbről) Pálffy maga is a volt ügynökök és régi talpnyalók táborát gazdagította, akiknek köszönhetően a "média egyoldalú maradt, a színvonala egyre mélyebbre süllyedt." Ha így van, örvendetes, hogy erre ráébredt, ebben az esetben viszont illett volna egy a fentinél bűnbánóbb, önmarcangoló beismeréssel indítania vádbeszéd helyett.
2. A TV2 Pállfy-s korszakában az egyébként elenyészően kis számban létező, valóban független és szabad sajtóorgánumok zászlóshajója volt, mentette, ami menthető, Pálffy maga pedig Don Quixoteként szélmalomharcot vívott az "internacionalista baloldal légiósai" és "az állampárti sajtó utóvédharcosai és kiképzett szabadcsapatai" ellen. Ezzel az elmélettel csak az a probléma, hogy az akkor legnézettebb országos televíziós csatornáról azt állítani, hogy nem volt befolyása vagy súlya, legalábbis botorság. Ad absurdum a sajtószabadságba nekem az is beletartozik, hogy az állampárti sajtó vélelmezett utóvédharcosainak is lehet lapjuk, ha van rá fizetőképes kereslet - ellehetetlenítésüket, megfélemlítésüket a sajtószabadság védelmével aligha lehet igazolni.
3. Pálffy egyszerűen hazudik ebben a nyilatkozatában, védi a kormány Orbán mögé egyetlen nyikkanás és ellenvélemény nélkül beálló szavazógépeinek, köztük saját magának a becsületét. A pszichológiából jól ismert jelenség a kognitív disszonancia jelensége: ha valamit jobb meggyőződésünk ellenére teszünk, akkor annál erősebb az utólag jelentkező belső igazolási kényszer, és annál inkább elhitetjük magunkkal, hogy helyesen cselekedtünk, minél kisebb volt a tettünket irányító külső kényszer vagy motivációs erő. Könnyen lehet, hogy Pálffyban most a nyilatkozata megírásakor a kognitív disszonancia működött, mert azt nem tartom valószínűnek, hogy képviselői juttatása (legyen bármilyen bőkezű is) jelentős motivációnak számítana TV2-s karrierje után.