Vettünk olajbogyót

Régóta tudom, hogy a nagyobbik fiam bármiből bármennyit képes megenni, ha egyszer nekilát, de időnként azért engem is meg tud lepni. A múltkoriban például kettesben vásároltunk a közértben, apa elcsábult, és a pultnál kért 20 dkg kimért, magozott, nagyszermű olajbogyót. Miklós először csak érdeklődött, hogy "az mi az?", aztán a válasszal megelégedve széltében-hosszában mondogatni kezdte, hogy "vettünk olajbogyót". Ezzel az információval gazdagabb lett számos vevő és a pénztáros is. Amíg hazaértünk, nem szólt róla, de a kiselefánt nem felejt, kipakolás után azonnal reklamálni kezdte, nem volt mit tenni, elő kellett újra venni, és bizony leültünk kettesben olajbogyót ropogtatni. Nem tudom, ki hogy van vele, én már kb. felnőtt voltam, amikor megszerettem; gyerekkoromban ugyan nem találkoztam vele túl sokszor, de ez a kevés alkalom is elég volt ahhoz, hogy kimondottan utáljam. Nincs is mit szeretni benne egy gyereknek: fanyar és kesernyés. Miklós viszont fintorogva bár, de annál nagyobb lelkesedéssel tolta egyiket a másik után, csak néha szakítva meg a folyamatot egy "olajbogyót eszünk" megállapítással. Csak az atyai szigor tudott gátat szabni ebbéli tevékenységének. De hasonló lelkesedéssel fogyaszt, ha alkalom adódik, hagymás heringet is, vagy nyalogat épp citromot. Reggelire rendszeresen végez ki egy-egy egész grapefruitot, legyen az akármilyen nagy is. Biztos ami biztos, azért mindig a nagyobb felével kezdi. Tiltólistára eddig egyedül a káposztás ételek kerültek, no meg a felvágottas és sajtos kenyerek.