Tutálibe(r)

A gyerek kb. két hete elkezdett élénken érdeklődni a hangok iránt, láthatóan figyel, ha szól a zene, és hangadással jelzi, ha megáll. Még jó, hogy a lakásfelújítás során elővettük a megörökölt és különféle polcokon porosodó hanglemezeket, valamint az én régi lemezjátszómat, és helyet adtunk nekik az olvasósarkunkban. Most Miki is Halász Judit, Kaláka és Száz folk celsius lemezeket hallgat, akárcsak Gabi vagy én gyerekkorunkban. Van persze saját Halász Judit CD-je is, ami a mi gyerekkorunk óta jelent meg, de azért a lemeznek mégiscsak más hangulata van.

Néhány perce hallottuk a jól ismert "Hová mész te kis nyulacska" dalt, és ennek kapcsán kiderült, hogy, mint az már lenni szokott a mindenki által ismert dalok esetében, Gabi meg én másképp tudjuk a szövegét. Szerinte ugyanis "ingyom-bingyom tálibe, tutálibe málibe", szerintem viszont "tutáliber máliber". Igyekeztünk alaposan odafigyelni, hogy HJ hogyan énekli, de továbbra is mindketten a saját igazunkat láttuk megerősítve. Az ilyenkor szokásos "Google fight" legnagyobb megrökönyödésemre az ő, "r" nélküli verzióját hozta ki győztesnek, de elég szoros, 607/459 arányban, ami azért nem vehető biztosra. Úgyhogy most szeretnék egy gyors, nem reprezentatív közvéleménykutatást tartani: olvasóim közül ki hogyan emlékszik a dal szövegére?

Visszatekintés

Ezekben a percekben pontosan egy éve vagyok házas ember. Ez alatt az egy év alatt egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy megnősültem, de még azt sem, hogy "ilyen rövid" ismeretség után, ahogy néhányan csodálkozva megjegyezték. Sőt, örülök neki, hogy nem vártuk többet. Tegnap Gabival beszélgettünk kicsit az elmúlt évünkről, megállapította, hogy – legalábbis számára – az év nagyobbik részében Miki várása volt a domináns tényező. Valószínűleg tényleg így volt, mindenesetre sokkal kevesebbet utazgattunk, mint a megelőző évben, persze nem egészen véletlenül. Azért ennek ellenére belefért egy máltai utazás, Kőszegen és Villányban pár nap, és néhány nyugodt hétvége a Balatonnál, meg persze sok-sok izgalmas, változatos hétköznap. Moziban meglepően keveset voltunk: vagy azért, mert nem volt a figyelmünket felkeltő film, vagy azért, mert épp sokalltuk a mozijegy árát, vagy mert túl nagy volt a tömeg.

A mondás szerint „esküvő. egy év múlva keresztelő”. És valóban: úgy volt, hogy tegnap lesz Miki keresztelője. Csak azért nem pontosan egy évvel az esküvő után, mert idén szökőév van, és így nem a szokásos egy, hanem két nappal tolódtak el a hét napjai, tehát tavaly szombatra esett elseje, idén viszont már hétfőre, átugorva a vasárnapot. De aztán tegnap mégsem volt keresztelő, mert mindkét keresztszülő-aspiráns ágynak esett különféle nyavalyákkal, keresztszülők nélkül pedig nem könnyű keresztelőt tartani.

Ja, és nemrég betöltöttem a harmincat. Egy volt nashville-i kollégám erre rögtön azt mondaná: „harminc felett már minden megkezdett nap ajándék”. Egyébként nem érzem magam annyinak. Valahol egyszer olvastam, vagy talán hallottam, és nagyon megragadt bennem, hogy mindenkinek vagy egy „saját”, belső kora, ami leginkább passzol az egyéniségéhez, és hogy ez nem sokat változik az évek során. Amíg az ember fiatalabb ennél a belső kornál, addig nem igazán találja a helyét, nincs teljesen kibékülve magával, utána viszont nem tűnik fel, hogy öregszik, megmarad lélekben ugyanannyinak. Anyám erre azt mondta, hogy neki az osztály- és évfolyamtalálkozókon mindig az a legmegdöbbentőbb, milyen öregek a többiek. Nekem ez a belső korom valahol 25 év körül lehet, talán 27. Majd meglátjuk, tíz év múlva hogyan fogok vélekedni erről a kérdésről. Remélem, meglátjuk...