2013. február 3., vasárnap

Buddha a tengerparton

Mivel az elmúlt három hétvégét teljes egészében Tokióban töltöttem, úgy döntöttem, hogy vasárnapra a városon kívül keresek magamnak programot. Asami ajánlása alapján ki is néztem magamnak Kamakura városát, amit egyébként számos turisztikai oldal is elsőként ajánl a Tokióból induló egynapos túrák között. Pontban 10:00-kor felültem a vonatra a hotel közelében lévő vasútállomáson, és két átszállással, Yokohama érintésével el is jutottam az innen 50 km-re délre fekvő Kamakurába. A vonat formáját és funkcióját is tekintve leginkább a mi HÉV-ünkhöz hasonlít, de azért Tokióból kiérve, ahogy az állomások megritkultak, 110 km/h körüli sebességgel kezdett repeszteni. Kamakura tengerparti kisváros, elsősorban számos templomáról és szentélyéről, valamint a hatalmas Buddha-szobráról híres, ez tehát alapvetően meghatározta az előre tervezett programot is: templomok, Buddha, tengerpart. Előzetes tájékozódás alapján tudtam azt is, hogy Kamakurából indul egy keskeny nyomtávú kisvasút a szomszéd városba, és útközben pár megállónyit megy a tengerparton is, sőt, a Buddha-szobor is az egyik megállóból érhető el rövid sétával. Kamakurába érkezve elsőként gyalogosan indultam el a vasútállomástól 15 perc alatt elérhető nagy templom irányába, végig az ízléses (!) szuvenírboltokkal, éttermekkel övezett kis sétálóutcán.




Az utca végére érve meg is érkeztem a hosszú nevű Tsurugaoka Hachiman-gū templom parkjának bejáratához. A parkban és a templom körül meglehetősen sok ember nyüzsgött, ami érthető volt annak fényében, hogy minden év február harmadikája egy helyi ünnep. Láttam sok egyformán öltözött szerzetest is hagyományos japán fapapucsban, akik szintén idegenek lehettek errefelé (ha nem is annyira, mint én), mert többüknél volt fényképezőgép is, és volt, aki láthatóan érdeklődött valamiről az egyébként szintén színesen öltözött helyi alkalmazottaktól.






A templom és a kisebb szentélyek körbejárása után visszaindultam az állomásépület felé. Ott aztán felültem a kisvonatra, hogy megnézzem magamnak azt a híres Buddha-szobrot. Három megállót mentem, Hase állomásig (lehetne franciásan haché, vagy der Hase németesen, de nem, ez Há-sze, japánosan), ahol aztán kerestem egy barátságos éttermet. Az étterem, ha egyátalán lehet így nevezni, egyetlen hosszúkás helyiségből állt, hosszában egy pulttal kettéosztva. A pult egyik oldalán volt a konyha, két hölgy, talán anya és lánya, ott rakták össze a rendeléseket. A másik oldalán összesen hét darab bárszék, ugyanennyi terítékkel - ez volt az étterem befogadóképessége. A berendezés és az étkészlet nagyon igényes volt, kimondottan jó érzés volt megfogni, de hogy ilyen kis vendégszámmal hogyan tudják fenntartani a helyet, rejtély. Ebéd után, de még a Buddha előtt egy újabb szentély keresztezte utamat, és némi hezitálás után úgy döntöttem, ezt is megnézem. Nem bántam meg: a Hase-dera szentély és kertje egy meredek domb oldalában fekszik, a domb magasabban fekvő pontjairól remek kilátás nyílt az addig rejtőzködő tengerpartra és az alant elterülő városra. Ráadásul a kert nagyon szépen gondozott volt, tele apró meglepetésekkel.





A főépületben egy közel tízméteres, fából készült, aranyozott Buddha-szobor is volt. A prospektus alapján az aranyozás 1341-ben került rá, a szobor ennél tehát csak idősebb lehet. A park további érdekessége egy barlang-szentély volt: a barlang falába számos szobor, dombormű volt vésve, mindegyik egy-egy oltár. A barlang egy részén pedig olyan kicsik voltak a járatok, hogy csak kétrét görnyedve fértem el. Innen továbbmentem a bronz Buddhához, amelyről kiderült, hogy szintén közel 800 éves. Eredetileg egy épület belsejében állhatott, de az nem bírta sokáig, a 14. század közepén megsemmisült. A szobor azóta is áll, igaz, a 20. század közepén megerősítették a nyakát, és erősebben rögzítették a talapzatához, hogy megvédjék a földrengésektől. Meglepetésemre kiderült, hogy a belsejébe is be lehet menni, ahol meg lehetett tekinteni, hogy milyen technikával illesztették össze a mázsás bronzöntvényeket. Maga a szobor egyébként bő 11 méteres, és 121 tonnát nyom.


A szobor hasa belülről
A szobrot körülvevő park előtt egyébként hagyományos japán édességet lehetett kapni: vörösbab-pürével töltött gofritésztát, ezúttal Buddha-szobor formában, ezt gyorsan meg is kóstoltam. A szobortól visszasétáltam a kisvonathoz, és továbbmentem még két megállót Inamuragasakiig, az első olyan állomásig, amely már közvetlenül a tengerparton feküdt. Lesétáltam a partra, élveztem a napsütést és a tenger moraját. A víz persze hideg volt, de sokan voltak neoprén ruhában szörfdeszkával a vízben. A parton sétáltam tovább két vonatmegállónyit, végül nem sokkal 5 előtt újra felültem a kisvonatra, és továbbmentem a végállomásig, Fujisawáig (a teljes bejárt út Google Maps-en), onnan pedig már a rendes vonattal haza.





Az időjárás végig gyönyörű volt, sütött a nap, és kellemes meleg volt, ha nem is annyira, mint tegnap. További képek a szokott helyen, a tegnapiakkal együtt.

2013. február 2., szombat

Februári nyár

Eddig sem lehetett okom panaszkodni az időjárásra, mert minden hétvégén gyönyörű, napsütéses időm volt, és igazán hideg sem volt a négy hét alatt, amit eddig itt töltöttem. De a mai nap minden eddigit felülmúlt: 20 fok körüli csúcshőmérséklet, és bár délelőtt borús idő volt, délutánra a felhők is eltűntek az égről. A kabátomat a szállodában kellett volna hagynom, de reggel még tartottam az esőtől, így aztán az egész napot a táskámban töltötte, és délután még a pullóveremet is levettem, ahogy ezt fénykép is tanúsítja:


De ne siessünk ennyire előre, haladjunk csak szép sorjában. Délelőtt a Tokió-Edo Múzeumba látogattam. Tokiót csak 1870 óta hívják így, amikor a Tokugava-sógunátust felváltotta a császárság, és a sógunátus központját, Edót tették meg fővárosnak, egyúttal átnevezve Tokióra. Tokió tehát majdnem napra pontosan egyidős Budapesttel. A múzeum állandó kiállítása tehát Tokió és elődje történetét tekinti át 1600-tól napjainkig. Nagyon tanulságos és nagyon gazdag tárlat, különösen látványos volt a sok nagy kiterjedésű makett, amivel a korabeli városrészek szerkezetét és életét szemléltették.




Érdekes és megrázó volt a világháború pusztítását bemutató rész is. Eddig nem tudtam például, hogy Japánban nem csak az atombomba követelt rengeteg áldozatot, hanem az amerikaiak már azt megelőzően, 1945 tavaszán is rendszeresen bombázták a japán városokat, így Tokiót is, sokszázezer civil életét kioltva - ahogy az történt Európa számos városában is.


A múzeumban tett látogatás és az ebédem elfogasztása után előzetes megbeszélés alapján találkoztam két itteni kollégával, Makoto-sannal és Win-sannal, aki burmai, valamint Win egy szintén burmai barátjával, és együtt elmentünk egy hagyományos japán fürdőbe, egy ún. onsenbe. Ez is termálfürdő, akárcsak a pesti fürdők, a forró víz itt is a talajból tör fel, bár ez egyátalán nem kénes, mint az otthoni. Itt, a fürdő bejáratánál készült a fenti kép is, amelyen Makoto-san és Win-san társaságában vagyok látható. Fürdő egészen érdekes hely volt, nagyon örülök, hogy ide is eljutottam. Már a bejárati rész is tartogatott meglepetést, ugyanis a cipőt rögtön belépés után le kellett venni, és elhelyezni egy kulcsra zárható is rekeszben. Ezután következett csak a pénztárnál való sorbanállás, ahol fizetni nem kellett, de kaptunk egy csuklóra csatolható öltözőszekrény-kulcsot. A kulcson egyébként egy vonalkód is volt, amivel a fürdő területén vásárolni is lehetett, ezt aztán kilépéskor kellett kifizetni. A pénztártól az öltözőkhöz indultunk, de útközben mindenki kapott egy pamutköntöst (ún. yukatát) meg egy hozzá tartozó kötőt. Az öltözőszekrénynél az utcai ruhákat átcseréltük erre a köntösre, de Win-san szólt, hogy a fényképezőgépet hozzam magammal, mert lesz még mit fotózni. És valóban: az öltözőből a fürdő területére lépve nem a medencéknél találtam magam, hanem tulajdonképpen egy kisebb plázában, ajándékboltokkal, éttermekkel, büfékkel, még egy kis színpad is volt az alkalmi műsoroknak - csakhogy mindenki köntösben volt és mezítláb!





Az éttermek mellett masszázs-szobák, valamint meglepő módon alvó- és pihenőhelységek is helyet kaptak. Innen, a közös, koedukált részről először a lábfürdőhöz mentünk, amely még mindig közös, szabadtéri program. Egy mesterséges patakban forró víz folyik körbe, a patak ágyába pedig szakaszonként különböző méretű kavicsok voltak betonozva, különféle elrendezésben. A mederben végigsétálva a talpmasszázs különféle fajtáit lehetett így igénybe venni, de nem volt mindegyik kellemes.




Innen aztán a valódi fürdőbe mentünk, ahová meztelenre vetkőzve kellett bemenni. Ennek is volt egy öltöző előtere, ahol kisebb öltözőszekrények voltak, ide lehetett tenni a fényképezőképet, a fehérneműt és persze a köntöst. Törülközőt adtak, mindjárt kettőt is: egy nagyobbat, amivel a fürdőzés végén lehetett szárazra törülközni, és egy kisebbet, amit bevittünk magunkkal a fürdőbe. Bent elsőként egy forróvizes kádhoz mentünk, amiből kis dézsákkal vizet mertünk magunkra, így mosakodtunk be a medencékhez. Emellett voltak kis fürdőfachok is, de nem ám zuhanyfülkék: kis sámlikon ülve lehetett zuhannyal és dézsával mosakodni, és ehhez oda volt készítve tusfürdő és sampon is. A medencék zöme fedett volt, 40 fokos vízzel, de volt egy szabadtéri rész is, ez is patakmederszerűen volt kialakítva, csakhogy itt a víz már inkább combig ért, így el lehetett merülni benne, bár nem sokáig, mert észvesztően forró volt. A benti részen volt pezsgőfürdő és száraz szauna is (80 fokos), a szokásos hidegvizes medencével, ezeket alaposan ki is élveztem. Itt értelemszerűen nem csináltam képeket. A fürdőből a belső öltözőn keresztül visszatértünk a közös, köntösös részre, ahol az asztaloknál megpihenve indulás előtt még elfogyasztottunk egy korsó sört - ha már lúd, legyen kövér!


Majdnem hét óra volt már, mire ismét az utcán voltunk, így aztán étterem után néztünk, és négyesben jóízűen megvacsorázunk. Este fél kilencre értem haza a hotelbe.


A többi fénykép a szokott helyen. Jó nézegetést!

2013. január 31., csütörtök

Mondzsa

Tegnap este Asami elvitt mondzsát enni. Ez egy hagyományos japán étel, aminek az alapja apróra vágott zöldség, elsősorban káposzta, aztán ízlés szerint hús-, hal- vagy rákfalatkák (esetleg polip vagy tintahal), reszelt sajt, rizstészta, pirított tészta, fűszerek. Ezt keverik bele egy hallé és liszt (és talán tojás?) keverékéből álló híg tésztába. Így hozzák ki az asztalhoz, nyersen, és ott helyben készítik el, az asztal közepébe épített grill-lapon. Először kevés olajon megpirítják a zöldségeket (közben a spatulával szorgosan aprítják is), majd a pirított aprítékból egy nagy gyűrűt formáznak, ennek a közepébe öntik a híg tésztát, először csak keveset, majd ahogy fokozatosan sűrűsödik, szilárdul, úgy egyre többet, végül az egészet. A lényeg, hogy ne folyjon ki a gyűrűn kívülre. Amikor már az egész besűrűsödött, akkor beleforgatják az aprítékot, az egészet jól összekeverik (közben tovább kaszabolják), végül elterítik a grillapon és csökkentik a hőmérsékletet. Amikor elkezd egy kicsit lepirulni, akkor már lehet is kezdeni enni. Ehhez is spatulát használnak, csak egészen kicsit: a spatulával az ember lecsippent egy kis darabot a lepény széléről, majd a falat tetejére rányomja, amitől a falat, ha jól csinálta, hozzáragad a spatulához, és már lehet is a szájhoz emelni. Az elején még hígabb és nyersebb, a végén meg már egészen megpirult, karamellizálódott, így az íze is folyamatosan változik menet közben. Nagyon ízletes és amúgy japánosan társas étkezés.

Ebben az utcában csak mondzsa-evő helyek voltak, véges-végig
Sütés előtt
A pincérnő boszorkányos ügyességgel kezelte a spatulákat
Kész is van, lehet enni!

Az első adagot a pincérnő készítette el az asztalunknál, de a másodikat már úgy kértük, hogy magunk rakjuk össze. Aztán Asami közölte, hogy rám vár a feladat, úgyhogy nem volt mit tenni, nekigyürkőztem a feladatnak, felidézve a korábban látottakat.

Itt a zöldséget aprítom, vigyázva, hogy le ne égjen
Itt a tésztával keverem össze az egészet
Itt már terítem is, nyugtázva, hogy nem is lett olyan rossz az eredmény
Sokkal finomabb, mint ahogy kinéz

2013. január 28., hétfő

A japán nyelvről

Ideérkezésem előtt egy kukkot se tudtam japánul. Na jó, annyit igen, hogy szajonara, meg szaké, meg ha nagyon megerőltettem az emlékezetemet, akkor még azt is, hogy kampaj, meg hogy hadzsime, bár utóbbi jelentéséről csak ötletem volt (mint kiderült, téves). Indulás előtt pár nappal vettem egy Japán Kapd elő! c. füzetecskét, amiből nem csak a japán írásrendszerről és a legfontosabb szavakról kifejezésekről lehet olvasni, hanem az ezekkel kapcsolatos kulturális, társadalmi szokásokról is, szóval olvasmánynak sem utolsó. A japán az általam ismert indoeurópai nyelvek egyikére sem hasonlít, nemhogy szavaiban, de szerkezetében sem, eleinte egészen fura volt megértenem egy-egy mondat mögöttes logikáját, felismernem a szóhatárokat, a szótöveket, a visszatérő elemeket, nyelvtani szerkezeteket. Aztán szép lassan kezdett értelmet nyerni, amit olvastam. Megtudtam például, hogy az igék esetében személyragot nem használnak, vagyis a szóalakból nem derül ki, hogy ki a cselekvő, az viszont igen, hogy jelen-, múlt- vagy jövőidejű az alak, sőt, korlátozottan az is, hogy mi a beszélő és a megszólított társadalmi, alá-fölérendeltségi viszonya. A semleges viszonyt kifejező, jelen idejű, épp ezért talán leggyakrabban használt alak az igék egy csoportjánál pl. a masz végződést kapja. Ez tehát sok jelentést nem hordoz, mégis ezt a szótagot szeretik különösen hangsúlyozni, elnyújtva az a hangot és megnyomva az sz-et. A szó első, lényegesebb felét sokszor elhadarják, így gyakorlatlan füllel csak annyit hallani, hogy paraparaMAAASSSSZ! Aztán találd ki utólag, hogy mit is jelent, amit mondott. Amikor erre felhívtam Asami figyelmét, hangosan nevetett, de elismerte, hogy valóban így csinálják.

Előszeretettel vesznek át szavakat az angolból, ezeket azonban a saját hangzóikkal ejtik ki, márpedig a japán hangzókészlet eléggé szűkre szabott az angolhoz képest. Aztán az így kapott szót japán szótagírással, méghozzá kimondottan a jövevényszavak lejegyzésére használt katakanákkal írják le. Ha tehát például azt olvassa az ember, hogy ビリアルド, akkor az annyit tesz, hogy bi-ri-a-rü-do, magyarul billiárd. Eddig még rendben is van, ha figyelembe vesszük, hogy nincs külön r és l hangjuk, valamint hogy az u (hangsúlytalan, valahol az u és az ü között) sok esetben félig vagy teljesen néma. Ennél már bonyolultabb a máj szó, ami angolul ugyebár liver, de ezt a japánok valamiért レバ, azaz re-ba alakra írják át, vagy a シャワー, azaz sha-wa-(hosszú), ami viszont nem más, mint a shower (a w ejtése hasonló az angolhoz). Utóbbit nehezíti, hogy a sha hangot már eleve két jellel írják: shi-ya, ahol a ya kétharmados méretű. Az ajtó nemes egyszerűséggel ドア, azaz do-a, az ebéd pedig ランチ, vagyis ra-n-csi, amikben persze fel lehet ismerni az angol eredetit, ha már tudod, hogy mit jelent. Mindent összevetve már annak is örülök, ha ki tudok betűzni egy katakanával írt feliratot, de aztán kezdhetem törni a fejemet, hogy ezt most egy olyan szó, amit vissza tudok fejteni angolra, vagy esetleg egy kínai vagy koreai szó átírása, amely esetben persze esélyem sincs. A blog viccesnek szánt címe is így jön ki: ナプロー, na-pü-ro-(hosszú), azaz napró, vagyis napló.

Üdítő kivétel, amikor egy-egy szó magyarul is értelmes, pláne, ha ez a jelentés nem is áll nagyon távol attól, amit eredetileg, japánul jelent. Mint például az izakaja szó, ami egyfajta étterem - könnyen megjegyezhető a kajáról, némi rossz angolságot is belekeverve is a kaja. Elnézést kérek. Vagy a jönni ige, aminek a jelen idejű alakja (ld. feljebb) kimasz, kérdésként kimaszka; világos, mint a nap: ki mászkál? És találtam egy olyan esetet is, ami túlságosan is egyezik ahhoz, hogy véletlen legyen: ikura (emlékezzünk, az u majdnem néma, olyan röviden ejtik!), ami valóban azt jelenti, ahogy hangzik: (lazac)ikra! Már csak az a kérdés, hogy milyen közvetítéssel jutott ez el a magyarba.

És ha már megemlítettem az elején a hadzsime szót, tisztázzuk ezt is. Gondolom, másnak is megvan az a gyerek- vagy fiatalkori élmény, amikor valami kaszabolós filmben a szamuráj rekedtes torokhangon elkiabálja magát, hogy HADZSIMEEEE!, majd nekiront ellenfelének, és üti, ahol éri. Ezek alapján azt feltételeztem, hogy a szó célja a félelemkeltés, jelentése meg valami olyasmi lehet, hogy szétváglak vagy most meghalsz. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, a hadzsime-maste ugyanis annyit tesz, hogy örülök, hogy megismerhetem! A marcona szamuráj tehát csak udvarias próbált lenni az összecsapás előtt, megadva a kellő tiszteletet ellenfelének.

2013. január 27., vasárnap

High-tech vasárnap

Ma némi hezitálás után Ikebukuro városrész felé vettem az irányt, ahol többek között egy többelemetes Toyota autószalon várt, a prospektus szerint mintegy 70 kiállított modellel. És akkor még nem is tudtam, hogy mennyi minden más is lesz ott! Mivel a szalon csak 11-kor nyitott, én meg már fél 11 után ott voltam, előtte kicsit barangoltam a szomszédos, Sunshine Cityre keresztelt plázában. Itt kapott helyet egy tengeri élőlényeket bemutató akvárium és egy planetárium is. Utóbbinak ki is néztem egy délután kettőkor kezdődő előadását, bár kicsit elbizonytalanított, hogy a hirdetmény szerint csak japán nyelvű kommentár van. Az akváriumról, tekintettel a két héttel ezelőtti, állatkertben tett látogatásomra, most lemondtam. A plázában legnagyobb meglepetésemre egy születésnapi ünnepségbe futottam bele. Nem fogjátok kitalálni, ki lett 39 éves idén januárban. Hát nem más, mint Moncsicsi!


Az autószalonban persze legnagyobb hangsúlyt a hibrid hajtás bemutatása kapta. Az autók és az interaktív bemutatók mellett helyet kaptak ingyenesen kipróbálható szimulátorok is, ahol versenypályán, városi forgalomban és veszélyes helyzeteket szimuláló országúti helyszínen lehetett vezetni. És persze volt hagyományos kiállítótermi rész is, amiből kiderült számomra, hogy a Toyota legalább kétszer annyiféle modellt gyárt, mint amennyi ezekből Magyarországra eljut. A kétüléses kisautótól kezdve egészen a kisbuszig teljes a skála, a hat-hétüléses családi autókból pedig akkora a választék, hogy az csoda. Voltak persze csúcskategóriás modellek is, fullextrás kivitelben, a legdrágább azonban, potom 15 millió yenért, mégis egy olyan autómodell volt, ami szakasztott úgy nézett ki, mintha legalább húsz évvel ezelőtt gyártották volna.

A legújabb generációs Prius sportosított változata
A szalon alapos végigjárása után még mindig maradt majdnem egy órám a planetáriumi programig, így az Ancient Orient elnevezésű múzeum felé vettem az irányt, amely a pláza egyik épületének legfelső emeletén kapott helyet. A név és a helyszín alapján arra számítottam, hogy itt majd az ókori Kelet-Ázsia népeiről, kultúrájáról tudhatok meg többet, de némileg csalódtam, amikor kiderült, hogy a kiállítás fókusza Mezopotámia, Egyiptom, Görögország és Perzsia. Ettől persze még érdekes volt, és pont megfelelő méretű arra, hogy kettőig elüssem az időt. Akkor viszont kiderült, hogy arra az előadásra már elfogyott a jegy, még két órát meg nem akartam várni, úgyhogy inkább megebédeltem és délnek indultam, Odaibába. Itt ugyan egyszer, még az első itt töltött teljes napomon már jártam autóval, de akkor csak az egyik plázát láttam belülről, na és Gundamot, a robotot. Odaibába csak két átszállás árán jutottam el, és az elsőnél alig találtam meg a csatlakozó vonalat. Kétségtelen tény, hogy ez volt az első ilyen élményem három hét alatt. A harmadik szakaszon vezető nélküli, gumikerekeken guruló vonattal utaztam, emelt pályán, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Tokiói öbölre és az öbölben elterülő, szigeteken fekvő Odaibára.



Odaibában fel akartam volna ülni az óriáskerékre, ám sajnos odaérve kiderült, hogy január 15-én leállították karbantartás miatt, és csak márciusban fogják újraindítani, így kénytelen voltam beérni a fotózással. A kerék mellett, legnagyobb meglepetésemre, egy másik nagy kiterjedésű Toyota kiállítószalonra bukkantam, ugyanazokkal a szimulátorokkal egyetemben, mint Ikebukuróban. Itt csak átsuhantam, és a part felé siettem, hogy még elcsípjem a naplementét. A parton homokos strandszakasz fogadott, persze a téli hidegben senki nem strandolt, de így is meglepő volt a plázák közül a fövenyre lépni. A nap épp lebukni készült, az öböl és a város gyönyörű fényben úszott, gyorsan fotóztam is párat.





És máris jött az újabb meglepetés! A városnéző füzetem egy szóval sem említette, és mást sem hallottam róla beszélni, de ezek a lökött japánok felépítették a Szabadságszobor kicsinyített mását, és iderakták az öböl partjára, New York-i nagytestvérével ellentétben arccal befelé!



A szobor környékén elidőztem egy kicsit, megvártam, míg teljesen lemegy a nap, hogy készíthessek pár esti képet a hídról és a túlpartról, aztán hazaindultam. Elég későn, este hétre értem haza, így rendesen elfáradtam a nap végére. Még több fénykép a szokott helyen.