2013. január 31., csütörtök

Mondzsa

Tegnap este Asami elvitt mondzsát enni. Ez egy hagyományos japán étel, aminek az alapja apróra vágott zöldség, elsősorban káposzta, aztán ízlés szerint hús-, hal- vagy rákfalatkák (esetleg polip vagy tintahal), reszelt sajt, rizstészta, pirított tészta, fűszerek. Ezt keverik bele egy hallé és liszt (és talán tojás?) keverékéből álló híg tésztába. Így hozzák ki az asztalhoz, nyersen, és ott helyben készítik el, az asztal közepébe épített grill-lapon. Először kevés olajon megpirítják a zöldségeket (közben a spatulával szorgosan aprítják is), majd a pirított aprítékból egy nagy gyűrűt formáznak, ennek a közepébe öntik a híg tésztát, először csak keveset, majd ahogy fokozatosan sűrűsödik, szilárdul, úgy egyre többet, végül az egészet. A lényeg, hogy ne folyjon ki a gyűrűn kívülre. Amikor már az egész besűrűsödött, akkor beleforgatják az aprítékot, az egészet jól összekeverik (közben tovább kaszabolják), végül elterítik a grillapon és csökkentik a hőmérsékletet. Amikor elkezd egy kicsit lepirulni, akkor már lehet is kezdeni enni. Ehhez is spatulát használnak, csak egészen kicsit: a spatulával az ember lecsippent egy kis darabot a lepény széléről, majd a falat tetejére rányomja, amitől a falat, ha jól csinálta, hozzáragad a spatulához, és már lehet is a szájhoz emelni. Az elején még hígabb és nyersebb, a végén meg már egészen megpirult, karamellizálódott, így az íze is folyamatosan változik menet közben. Nagyon ízletes és amúgy japánosan társas étkezés.

Ebben az utcában csak mondzsa-evő helyek voltak, véges-végig
Sütés előtt
A pincérnő boszorkányos ügyességgel kezelte a spatulákat
Kész is van, lehet enni!

Az első adagot a pincérnő készítette el az asztalunknál, de a másodikat már úgy kértük, hogy magunk rakjuk össze. Aztán Asami közölte, hogy rám vár a feladat, úgyhogy nem volt mit tenni, nekigyürkőztem a feladatnak, felidézve a korábban látottakat.

Itt a zöldséget aprítom, vigyázva, hogy le ne égjen
Itt a tésztával keverem össze az egészet
Itt már terítem is, nyugtázva, hogy nem is lett olyan rossz az eredmény
Sokkal finomabb, mint ahogy kinéz

2013. január 28., hétfő

A japán nyelvről

Ideérkezésem előtt egy kukkot se tudtam japánul. Na jó, annyit igen, hogy szajonara, meg szaké, meg ha nagyon megerőltettem az emlékezetemet, akkor még azt is, hogy kampaj, meg hogy hadzsime, bár utóbbi jelentéséről csak ötletem volt (mint kiderült, téves). Indulás előtt pár nappal vettem egy Japán Kapd elő! c. füzetecskét, amiből nem csak a japán írásrendszerről és a legfontosabb szavakról kifejezésekről lehet olvasni, hanem az ezekkel kapcsolatos kulturális, társadalmi szokásokról is, szóval olvasmánynak sem utolsó. A japán az általam ismert indoeurópai nyelvek egyikére sem hasonlít, nemhogy szavaiban, de szerkezetében sem, eleinte egészen fura volt megértenem egy-egy mondat mögöttes logikáját, felismernem a szóhatárokat, a szótöveket, a visszatérő elemeket, nyelvtani szerkezeteket. Aztán szép lassan kezdett értelmet nyerni, amit olvastam. Megtudtam például, hogy az igék esetében személyragot nem használnak, vagyis a szóalakból nem derül ki, hogy ki a cselekvő, az viszont igen, hogy jelen-, múlt- vagy jövőidejű az alak, sőt, korlátozottan az is, hogy mi a beszélő és a megszólított társadalmi, alá-fölérendeltségi viszonya. A semleges viszonyt kifejező, jelen idejű, épp ezért talán leggyakrabban használt alak az igék egy csoportjánál pl. a masz végződést kapja. Ez tehát sok jelentést nem hordoz, mégis ezt a szótagot szeretik különösen hangsúlyozni, elnyújtva az a hangot és megnyomva az sz-et. A szó első, lényegesebb felét sokszor elhadarják, így gyakorlatlan füllel csak annyit hallani, hogy paraparaMAAASSSSZ! Aztán találd ki utólag, hogy mit is jelent, amit mondott. Amikor erre felhívtam Asami figyelmét, hangosan nevetett, de elismerte, hogy valóban így csinálják.

Előszeretettel vesznek át szavakat az angolból, ezeket azonban a saját hangzóikkal ejtik ki, márpedig a japán hangzókészlet eléggé szűkre szabott az angolhoz képest. Aztán az így kapott szót japán szótagírással, méghozzá kimondottan a jövevényszavak lejegyzésére használt katakanákkal írják le. Ha tehát például azt olvassa az ember, hogy ビリアルド, akkor az annyit tesz, hogy bi-ri-a-rü-do, magyarul billiárd. Eddig még rendben is van, ha figyelembe vesszük, hogy nincs külön r és l hangjuk, valamint hogy az u (hangsúlytalan, valahol az u és az ü között) sok esetben félig vagy teljesen néma. Ennél már bonyolultabb a máj szó, ami angolul ugyebár liver, de ezt a japánok valamiért レバ, azaz re-ba alakra írják át, vagy a シャワー, azaz sha-wa-(hosszú), ami viszont nem más, mint a shower (a w ejtése hasonló az angolhoz). Utóbbit nehezíti, hogy a sha hangot már eleve két jellel írják: shi-ya, ahol a ya kétharmados méretű. Az ajtó nemes egyszerűséggel ドア, azaz do-a, az ebéd pedig ランチ, vagyis ra-n-csi, amikben persze fel lehet ismerni az angol eredetit, ha már tudod, hogy mit jelent. Mindent összevetve már annak is örülök, ha ki tudok betűzni egy katakanával írt feliratot, de aztán kezdhetem törni a fejemet, hogy ezt most egy olyan szó, amit vissza tudok fejteni angolra, vagy esetleg egy kínai vagy koreai szó átírása, amely esetben persze esélyem sincs. A blog viccesnek szánt címe is így jön ki: ナプロー, na-pü-ro-(hosszú), azaz napró, vagyis napló.

Üdítő kivétel, amikor egy-egy szó magyarul is értelmes, pláne, ha ez a jelentés nem is áll nagyon távol attól, amit eredetileg, japánul jelent. Mint például az izakaja szó, ami egyfajta étterem - könnyen megjegyezhető a kajáról, némi rossz angolságot is belekeverve is a kaja. Elnézést kérek. Vagy a jönni ige, aminek a jelen idejű alakja (ld. feljebb) kimasz, kérdésként kimaszka; világos, mint a nap: ki mászkál? És találtam egy olyan esetet is, ami túlságosan is egyezik ahhoz, hogy véletlen legyen: ikura (emlékezzünk, az u majdnem néma, olyan röviden ejtik!), ami valóban azt jelenti, ahogy hangzik: (lazac)ikra! Már csak az a kérdés, hogy milyen közvetítéssel jutott ez el a magyarba.

És ha már megemlítettem az elején a hadzsime szót, tisztázzuk ezt is. Gondolom, másnak is megvan az a gyerek- vagy fiatalkori élmény, amikor valami kaszabolós filmben a szamuráj rekedtes torokhangon elkiabálja magát, hogy HADZSIMEEEE!, majd nekiront ellenfelének, és üti, ahol éri. Ezek alapján azt feltételeztem, hogy a szó célja a félelemkeltés, jelentése meg valami olyasmi lehet, hogy szétváglak vagy most meghalsz. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, a hadzsime-maste ugyanis annyit tesz, hogy örülök, hogy megismerhetem! A marcona szamuráj tehát csak udvarias próbált lenni az összecsapás előtt, megadva a kellő tiszteletet ellenfelének.

2013. január 27., vasárnap

High-tech vasárnap

Ma némi hezitálás után Ikebukuro városrész felé vettem az irányt, ahol többek között egy többelemetes Toyota autószalon várt, a prospektus szerint mintegy 70 kiállított modellel. És akkor még nem is tudtam, hogy mennyi minden más is lesz ott! Mivel a szalon csak 11-kor nyitott, én meg már fél 11 után ott voltam, előtte kicsit barangoltam a szomszédos, Sunshine Cityre keresztelt plázában. Itt kapott helyet egy tengeri élőlényeket bemutató akvárium és egy planetárium is. Utóbbinak ki is néztem egy délután kettőkor kezdődő előadását, bár kicsit elbizonytalanított, hogy a hirdetmény szerint csak japán nyelvű kommentár van. Az akváriumról, tekintettel a két héttel ezelőtti, állatkertben tett látogatásomra, most lemondtam. A plázában legnagyobb meglepetésemre egy születésnapi ünnepségbe futottam bele. Nem fogjátok kitalálni, ki lett 39 éves idén januárban. Hát nem más, mint Moncsicsi!


Az autószalonban persze legnagyobb hangsúlyt a hibrid hajtás bemutatása kapta. Az autók és az interaktív bemutatók mellett helyet kaptak ingyenesen kipróbálható szimulátorok is, ahol versenypályán, városi forgalomban és veszélyes helyzeteket szimuláló országúti helyszínen lehetett vezetni. És persze volt hagyományos kiállítótermi rész is, amiből kiderült számomra, hogy a Toyota legalább kétszer annyiféle modellt gyárt, mint amennyi ezekből Magyarországra eljut. A kétüléses kisautótól kezdve egészen a kisbuszig teljes a skála, a hat-hétüléses családi autókból pedig akkora a választék, hogy az csoda. Voltak persze csúcskategóriás modellek is, fullextrás kivitelben, a legdrágább azonban, potom 15 millió yenért, mégis egy olyan autómodell volt, ami szakasztott úgy nézett ki, mintha legalább húsz évvel ezelőtt gyártották volna.

A legújabb generációs Prius sportosított változata
A szalon alapos végigjárása után még mindig maradt majdnem egy órám a planetáriumi programig, így az Ancient Orient elnevezésű múzeum felé vettem az irányt, amely a pláza egyik épületének legfelső emeletén kapott helyet. A név és a helyszín alapján arra számítottam, hogy itt majd az ókori Kelet-Ázsia népeiről, kultúrájáról tudhatok meg többet, de némileg csalódtam, amikor kiderült, hogy a kiállítás fókusza Mezopotámia, Egyiptom, Görögország és Perzsia. Ettől persze még érdekes volt, és pont megfelelő méretű arra, hogy kettőig elüssem az időt. Akkor viszont kiderült, hogy arra az előadásra már elfogyott a jegy, még két órát meg nem akartam várni, úgyhogy inkább megebédeltem és délnek indultam, Odaibába. Itt ugyan egyszer, még az első itt töltött teljes napomon már jártam autóval, de akkor csak az egyik plázát láttam belülről, na és Gundamot, a robotot. Odaibába csak két átszállás árán jutottam el, és az elsőnél alig találtam meg a csatlakozó vonalat. Kétségtelen tény, hogy ez volt az első ilyen élményem három hét alatt. A harmadik szakaszon vezető nélküli, gumikerekeken guruló vonattal utaztam, emelt pályán, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Tokiói öbölre és az öbölben elterülő, szigeteken fekvő Odaibára.



Odaibában fel akartam volna ülni az óriáskerékre, ám sajnos odaérve kiderült, hogy január 15-én leállították karbantartás miatt, és csak márciusban fogják újraindítani, így kénytelen voltam beérni a fotózással. A kerék mellett, legnagyobb meglepetésemre, egy másik nagy kiterjedésű Toyota kiállítószalonra bukkantam, ugyanazokkal a szimulátorokkal egyetemben, mint Ikebukuróban. Itt csak átsuhantam, és a part felé siettem, hogy még elcsípjem a naplementét. A parton homokos strandszakasz fogadott, persze a téli hidegben senki nem strandolt, de így is meglepő volt a plázák közül a fövenyre lépni. A nap épp lebukni készült, az öböl és a város gyönyörű fényben úszott, gyorsan fotóztam is párat.





És máris jött az újabb meglepetés! A városnéző füzetem egy szóval sem említette, és mást sem hallottam róla beszélni, de ezek a lökött japánok felépítették a Szabadságszobor kicsinyített mását, és iderakták az öböl partjára, New York-i nagytestvérével ellentétben arccal befelé!



A szobor környékén elidőztem egy kicsit, megvártam, míg teljesen lemegy a nap, hogy készíthessek pár esti képet a hídról és a túlpartról, aztán hazaindultam. Elég későn, este hétre értem haza, így rendesen elfáradtam a nap végére. Még több fénykép a szokott helyen.

2013. január 26., szombat

A világ legnagyobb halpiaca

Ma nagyon izgalmas helyeken jártunk. Délelőtt tízkor találkoztam Asamival, és egy a héten szintén Tokióban tartózkodó kollégával a Tsukiji halpiac szélén lévő metrómegállóban. Kicsit elszámoltam magam, így mire odaértem, már mindketten ott voltak. Már az állomáson megcsapott az enyhe halszag, kicsit félni is kezdtem, hogy mi lesz itt, ha bekerülünk a sűrűjébe. Elsőként a piac feldolgozó része felé vettük az irányt, ahol turistával nem is találkoztunk, rajtunk kívül láthatóan mindenki pontosan tudta, mi keresnivalója van arrafelé.


Itt olyan mennyiségű hal és egyéb tengeri herkentyű volt, hogy azt elképzelni nem lehet, ennek ellenére a halszag egyátalán nem volt erős, inkább csak kellemes, hangulatteremtő, és a legkevésbé sem volt kellemetlen. Láttunk hatalmas tonhaldarabokat, polipokat, kagylókat, tintahalakat és még ki tudja, mennyi mindent. Fantasztikus látvány volt, ahogy hatalmas, méteres hosszúságú éles késekkel (inkább kardokkal) darabolták a 10-20-30 kilós tonhalszeleteket.





Rajtunk kívül egyébként mindenki gumicsizmában volt, amit elég hamar meg is értettem, amikor egy hatalmas dézsa vizet borítottak ki előttünk a kövezetre. A nagybani részről átszivárogtunk a piac sokkal frekventáltabb felére, ahol a halárusok mellett zöldségesek, húsosok és egyéb, nem kizárólag élelmiszerrel foglalkozó üzletek is szép számmal voltak, nem is beszélve a sok kis étteremről, étkezdéről, ahol frissen fogott halból készült sushit és egyéb halételeket árultak. A piacon nyüzsögtek az emberek, némelyik étterem előtt is jókora sor állt már fél 11 körül is.

Nyers wasabi
Tengeri hínár
Hal- ikra- és tintahalárus
Mindenféle bab töménytelen mennyiségben
Rákok is voltak
12 után valamivel aztán beültünk mi is egy étterembe, ahol egy hatalmas tál halszeletet rendeltünk rizzsel. Fantasztikusan puha és zamatos volt! Ahhoz képest egyébként, hogy főzni nem kellett rajta semmit, elég sokat kellett rá várnunk, nyilván a nagy forgalom miatt. Ebéd után visszamentünk a metróhoz, és Harajuku felé vettük az irányt. Harajuku a fiatal tokióiak által kedvelt, felkapott városrész, előtte azonban útba ejtettük a Meiji szentélyt, ami Asami elmondása szerint Tokió legforgalmasabb szentélye. Itt szemtanúi voltunk egy két hagyományos japán esküvőnek is, amit igyekeztem fényképen és videón is megörökíteni.


A szentélyt körülvevő parkerdőben tett séta után átsétáltunk Harajukuba, ahol többek között extravagánsan öltözött lányokat lehet látni, ők az ún. Harajuku-lányok. Közülük igyekeztem párat lefotózni, de ez nem is volt olyan könnyű feladat, mert egyszer csak felbukkantak a tömegben, aztán már el is tűntek, mire előkaptam a fényképezőgépet. A divatáru üzletek előtt rikkancsok kínálták a termékeket, hirdették az akciókat.


Harajukuból Omotesando elegánsabb és nyugodtabb bevásárlóutcáján keresztül végül Shibuyába jutottunk, ahol többek között a világ állítólag legforgalmasabb kereszteződése található. A lámpák itt is egyszerre váltanak minden irányban zöldre, mire a kereszteztődést elárasztja az emberek tömege. Miután felküzdöttem magam két betonoszlopra, terpeszállásban, készítettem egy videót is az áradatról.


Innen aztán már hazafelé indultam, de csak miután lefotózkodtam Hachikóval, a híres kutyával, aki a Shibuya vasútállomás előtt kilenc éven keresztül minden nap várta gazdáját annak halála után. A kutya annyira híres lett, hogy még életében, 1934-ben szobrot mintáztak róla, amit aztán a háborús időkben beolvasztottak. 1948-ban aztán újabb szobrot állítottak a korábbi helyén, és ez azóta is ott áll, népszerű találkahelyként.


A napról készült fényképek és videók a szokott helyen, a picasa webalbumban találhatók.

2013. január 25., péntek

Ámulat




Tízezer tonna
vasbeton magasodik.
Bábel? Az smafu.


Körpanoráma
Negyedfélszáz méteren.
Micsoda látvány!