Derűs október

Ezer éve nem írtam ide. Ez már csak így megy: néha napokon, heteken keresztül rendszeres késztetést érzek, hogy számos gondolatmorzsát megosszak a nagyérdeművel (nem mintha a nagyérdemű olyan jól járna ezzel), máskor meg hosszú ideig semmi sem kívánkozik a monitorra. De most azért mégiscsak leírnék néhány apróságot.

Az egyik ez a bizonyos pénzügyi válság, ahol megincsak igaz a régi mondás, miszerint szép lehetsz, de okos nem. A dollár árfolyama az elmúlt másfél hónappban örvendetesen alakul, legalábbis az euróhoz és a forinthoz képest, ha ez a folyamat kitart még néhány hétig, akkor már alig lesz rosszabb az árfolyam, mint amikor hazaköltöztem, érdemes lesz hát átváltanom a maradék dollárjaimat is. Mindeközben az euró alapú befektetésem a többi tőzsdei papírral együtt rohamos tempóban veszít az értékéből, eddig kb. 25%-os veszteséget halmozva fel, és miközben könnyesen figyelem a napi árfolyam alakulását, az örök tőzsdei kérdésen töröm a fejem: eladni vagy kivárni? Tanácsokat persze mindenki osztogat, biztosat meg nyilván senki nem tud mondani.

Ennél sokkal örvendetesebb, hogy a fiam szépen növöget és fejlődik. Múlt héten átlépte a 60 centimétert, ami 12 centis növekedés a születési hosszához képest, nem rossz teljesítmény. Az értelme pedig napról napra nyílik. Két hete volt a keresztelője, a szertartás után tartottunk otthon egy kis családi pogácsázást; itt vettem észre először, hogy több ember közül is kiszúr magának és megörül nekem. Az elmúlt napokban többször is előfordult, hogy reggel, mikor odamentem az ágyához, már ébren találtam, nagy szemekkel nézelődött, de csöndben volt, viszont amikor észrevett, széles vigyorral és heves kalimpálással üdvözölt. Most is a kanapén fekszik, játszik a halaival, és dumál.

Tutálibe(r)

A gyerek kb. két hete elkezdett élénken érdeklődni a hangok iránt, láthatóan figyel, ha szól a zene, és hangadással jelzi, ha megáll. Még jó, hogy a lakásfelújítás során elővettük a megörökölt és különféle polcokon porosodó hanglemezeket, valamint az én régi lemezjátszómat, és helyet adtunk nekik az olvasósarkunkban. Most Miki is Halász Judit, Kaláka és Száz folk celsius lemezeket hallgat, akárcsak Gabi vagy én gyerekkorunkban. Van persze saját Halász Judit CD-je is, ami a mi gyerekkorunk óta jelent meg, de azért a lemeznek mégiscsak más hangulata van.

Néhány perce hallottuk a jól ismert "Hová mész te kis nyulacska" dalt, és ennek kapcsán kiderült, hogy, mint az már lenni szokott a mindenki által ismert dalok esetében, Gabi meg én másképp tudjuk a szövegét. Szerinte ugyanis "ingyom-bingyom tálibe, tutálibe málibe", szerintem viszont "tutáliber máliber". Igyekeztünk alaposan odafigyelni, hogy HJ hogyan énekli, de továbbra is mindketten a saját igazunkat láttuk megerősítve. Az ilyenkor szokásos "Google fight" legnagyobb megrökönyödésemre az ő, "r" nélküli verzióját hozta ki győztesnek, de elég szoros, 607/459 arányban, ami azért nem vehető biztosra. Úgyhogy most szeretnék egy gyors, nem reprezentatív közvéleménykutatást tartani: olvasóim közül ki hogyan emlékszik a dal szövegére?

Visszatekintés

Ezekben a percekben pontosan egy éve vagyok házas ember. Ez alatt az egy év alatt egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy megnősültem, de még azt sem, hogy "ilyen rövid" ismeretség után, ahogy néhányan csodálkozva megjegyezték. Sőt, örülök neki, hogy nem vártuk többet. Tegnap Gabival beszélgettünk kicsit az elmúlt évünkről, megállapította, hogy – legalábbis számára – az év nagyobbik részében Miki várása volt a domináns tényező. Valószínűleg tényleg így volt, mindenesetre sokkal kevesebbet utazgattunk, mint a megelőző évben, persze nem egészen véletlenül. Azért ennek ellenére belefért egy máltai utazás, Kőszegen és Villányban pár nap, és néhány nyugodt hétvége a Balatonnál, meg persze sok-sok izgalmas, változatos hétköznap. Moziban meglepően keveset voltunk: vagy azért, mert nem volt a figyelmünket felkeltő film, vagy azért, mert épp sokalltuk a mozijegy árát, vagy mert túl nagy volt a tömeg.

A mondás szerint „esküvő. egy év múlva keresztelő”. És valóban: úgy volt, hogy tegnap lesz Miki keresztelője. Csak azért nem pontosan egy évvel az esküvő után, mert idén szökőév van, és így nem a szokásos egy, hanem két nappal tolódtak el a hét napjai, tehát tavaly szombatra esett elseje, idén viszont már hétfőre, átugorva a vasárnapot. De aztán tegnap mégsem volt keresztelő, mert mindkét keresztszülő-aspiráns ágynak esett különféle nyavalyákkal, keresztszülők nélkül pedig nem könnyű keresztelőt tartani.

Ja, és nemrég betöltöttem a harmincat. Egy volt nashville-i kollégám erre rögtön azt mondaná: „harminc felett már minden megkezdett nap ajándék”. Egyébként nem érzem magam annyinak. Valahol egyszer olvastam, vagy talán hallottam, és nagyon megragadt bennem, hogy mindenkinek vagy egy „saját”, belső kora, ami leginkább passzol az egyéniségéhez, és hogy ez nem sokat változik az évek során. Amíg az ember fiatalabb ennél a belső kornál, addig nem igazán találja a helyét, nincs teljesen kibékülve magával, utána viszont nem tűnik fel, hogy öregszik, megmarad lélekben ugyanannyinak. Anyám erre azt mondta, hogy neki az osztály- és évfolyamtalálkozókon mindig az a legmegdöbbentőbb, milyen öregek a többiek. Nekem ez a belső korom valahol 25 év körül lehet, talán 27. Majd meglátjuk, tíz év múlva hogyan fogok vélekedni erről a kérdésről. Remélem, meglátjuk...

Papírország

A fenti címmel az intézeti igazgatóm írt cikket a Népszabadságban a magyarországi bürokrácia túltengéséről, szokásos szarkasztikus stílusában. Érdekes olvasmány, ha valaki, hát Inzelt igazán jól ismeri az adminisztrációval kapcsolatos törvényi előírásokat.

Vissza dolgozni

Egy hete újra dolgozom, miután letelt az egy hónapnyi szabadságom, az apasági szünetet is beleértve. Tulajdonképpen már nem is bántam, hogy visszamehettem, hiányzott az, hogy néhány órán keresztül ugyanarra a szellemi tevékenységre koncentráljak. Persze nagyon jó volt itthon Gabival meg a gyerekkel, nagyon élveztem minden pillanatát, de túl hosszú ideig egyvalamire koncentrálni nem igazán lehetett, és ez gondolom csak rosszabb lesz. Meg aztán így még jobban értékelem, amikor hazajövök, és végre együtt lehetek a családommal, nem is beszélve a hétvégékről. Most még inkább tisztelem az anyákat, akik nem egy hónapot, hanem 18-36 hónapot vannak otthon a gyerekkel teljes munkaidőben.

Szerencsére Miklós továbbra is nagyszerűen viselkedik, éjszaka alszik rendesen. Mostanra már átállt a napközbeni háromóránkénti evésre, de éjszaka továbbra is tartja a négy órát, úgyhogy a végigaludni nem is tudjuk az egészet, azért két szoptatás között egész jókat alszunk, főleg persze én. (Gabi igyekszik napközben bepótolni a kimaradt alvást.) Ezért aztán az első munkahetem nem is készített ki, pedig erre lélekben fel voltam készülve. Rokonok, barátok nagyobb gyerekkel „bíztatnak”, hogy nem lesz mindig így, ha egy kicsit megnő a gyerek, többet lesz ébren, és persze többet lesz nyűgös is, főleg ha elkezd jönni a foga, akkor jönnek majd az átüvöltött éjszakák, amikor csak apu vagy anyu vállán, séta közben nyugodt a gyerek, letenni viszont lehetetlenség. Meglátjuk, én azért bízom a fiamban.