Egy volt kollégám hívta fel a figyelmem a francia Megasztár egy válogatójának felvételére. A fickó bozalmasan néz ki, viszont amit csinál, az nem akármi...
2007. március 26., hétfő
Na nyomás
A történet ott kezdődött, hogy Gabi betette az új mosogatógépünkbe az alumínium fokhagymanyomót, amitől az valamiért erősen elszíneződött, a felülete pedig kellemetlen tapintású, szinte ragacsos lett. Sebaj, dobjuk ki a francba, 600 forintért bármikor kapunk másikat. Ahogy azt Móricka elképzeli. Merthogy először csak többezer forintos, csili-vili fokhagymanyomókat találtunk a Vasedénynél meg a Kátaynál, a legdrágább - nem viccelek! - cirka 12 ezer Ft volt. Aztán végre találtunk egyet 700 forintért, alumíniumból, ami látszólag teljesen megfelelt az igényeinknek. Akkor még legalábbis azt hittük. Egészen az első használatáig, amikor is reccsent egy nagyot, és a nyelének az egyik szára úgy döntött, hogy mostantól egyedül járja a világot. A csonkán maradt nyomó már nem volt túlságosan használható, repült a kukába. Az esetet anyámnak is elpanaszoltam, aki legközelebbi találkozásunkkor egy gyönyörű, korántsem alumínium fokhagymanyomóval lepett meg minket. Ez igen! - mondtuk Gabival - ez nem fog szétmenni az első használatnál, és így is csupán 1000 Ft-ba került. Ráadásul a fokhagymát egy kis kivehető kazettácskába kellett tenni, így a kazetta külön, alaposabban mosogatható volt. Szigorúan véve persze igazunk lett, mert az első használat után még mindig használható volt, igaz, a kazettácskát befogadó keret kissé eldeformálódott, amitől a kazetta már csak nehezen volt kivehető és visszarakható. A második alkalom sajnos tovább rontott a helyzeten, harmadikra már alig bírtam begyömöszölni a helyére a nyomorult kazettát, közben olyanokat mormoltam, hogy azt is falhoz kéne állítani, aki ezt kitalálta, és aztán becsapott a ménkő. A keretet összetartó ponthegesztés ugyanis a harmadik használat közben egyszer csak megelégelte a terhelést, és szépen elengedett, a keret kinyílt, a kazetta pedig immár olyan könnyen járt ki és be, mint kés a vajba. További használatról persze szó sem lehetett, ez is repült a szemetesbe.
Most ott tartunk, hogy minden fokhagymás ételre rászámolunk kb. egy ezrest, ti. egy új nyomó árát. Vagy maradunk a hagyományos, jól bevált, aprítós módszernél.
Most ott tartunk, hogy minden fokhagymás ételre rászámolunk kb. egy ezrest, ti. egy új nyomó árát. Vagy maradunk a hagyományos, jól bevált, aprítós módszernél.
2007. március 22., csütörtök
In memoriam John Backus
Meghalt John Backus, a FORTRAN megalkotója. A járatlanabbak kedvéért: a FORTRAN volt az első igazi programozási nyelv, ahol már nem gépi kódban kellett programot írni. Megalkotásakor, 1954-ben még nem létezett a Noam Chomsky nevéhez fűződő formális nyelvek elmélete, ennek köszönhető, hogy a programok értelmezése nem minden esetben egyértelmű, ez több, anekdotikussá vált programhibához vezetett, például amikor állítólag egy Mars űrszonda elszállt a végtelenbe, mert egy ciklus belsejébe szánt sort a fordító a ciklus után végrehajtandó utasításnak értelmezett. Szintén Backus nevéhez fűződik a BNF, azaz Backus-Naur Form, amelyet épp formális nyelvek tömör leírásához szoktunk használni.
Teavizsgálat
Azt olvasom, hogy néhány kínai újságíró pár elit kórházban vizeletminta gyanánt teát adott le laborvizsgálatra, hogy ellenőrizzék, a kórházak hogyan reagálnak. Az eredmény meglepő: tízből hat helyen fertőző betegségeket állapítottak meg a mintából. Azért elég ciki, hogy még csak azt sem tudják megmondani, hogy a minta nem vizelet. Az ötlet egyébként nem rossz, lehet, hogy itthon is tesztelni kellene hasonló módszerekkel a különböző intézményeket.
Játékpszichológia
Az az igazság, hogy nem szeretek veszíteni. Persze ki szeret, a különbség az, hogy én ráadásul elég rosszul viselem, ha kikapok. Aki játszott már velem, ellenem, tudja. Én is tudom, és igyekszem is tenni ellene, játék közben rendszeresen figyelmeztetem magam, hogy ez csak játék, és mégis. Persze nem mindegy, hogy milyen játékról van szó, van, ahol a veszítés nyomasztólag hat rám, és elveszi a kedvemet a további játéktól, de van, ahol folytatásra ösztönöz. Az előbbi csoportba azok a játékok tartoznak, ahol az alulmaradás a játék minden fázisában jól érezhető, és sokáig tartó, ilyen például a Risk, ahol két-három órán keresztül egészen nyilvánvaló, ha te vagy a rosszabb. A "haláltusa" sokáig tart, és egy idő után már nem lehet ellene semmit tenni, mégis végig kell játszani, így kívánja a játéketika. Utóbbi csoportba többféle játék is tartozik: azok, amelyek sok rövid fordulóból állnak, és sűrűn változik, hogy éppen ki nyer (bár itt éppen annyira nyomasztó lehet, ha állandóan az egyik fél nyer), meg azok a különféle konstrukciós játékok, amelyet többen játszanak ugyan, de egészen a játék végéig nem nyilvánvaló, hogy ki áll vesztésre. Ilyen például a Settlers of Catan, amelyben mindenki építgeti a maga birodalmát, és csak a végén derül ki, hogy kinek lett a legtöbb pontja. Persze itt is alakulhat úgy a szerencse, hogy valaki egészen nyilvánvalóan alulmarad, de ez azért ritka.
Mindezt azért jutott eszembe leírni, mert van egy egyszerű kis játék, a Monkey Bubble (sok változata létezik, ez az, amikor színes golyócskákat kell kilőni a "plafonra", és ahol három vagy több azonos színű golyó összegyűlik, az a rész leesik, eltűnik), és ennek a ketten játszható "versenyváltozata", amivel elég sokat játszottunk mostanában Gabival, és azt vettem észre, hogy valamiért egészen rossz kedvre tud hangolni egy félórás, órás párviadal, pedig elég kiegyenlített a küzdelem. Ez valahogy olyan játék, hogy a leggyakrabban az az érzésed, hogy neked mindjárt véged, a másik meg sokkal jobban áll. Megfigyeltem, hogy a legtöbbször egyszerre, egy időben érezzük ugyanezt mind a ketten, tehát nyilván valamilyen teljesen szubjektív dologról van szó. A legfurcsább, hogy még akkor is nyomott kedvem lesz tőle, ha összesítésben nyerek.
Az egészben az a legzavaróbb, hogy pontosan tudok erről a hibámról, és mindig igyekszem küzdeni ellene, mégsem járok sok sikerrel. Kíváncsi vagyok, mi lehet ennek a tudományos alapja, illetve hogy lehet-e valamilyen hatásos módon "gyógyítani". Ha valakinek van erről információja, írjon.
Mindezt azért jutott eszembe leírni, mert van egy egyszerű kis játék, a Monkey Bubble (sok változata létezik, ez az, amikor színes golyócskákat kell kilőni a "plafonra", és ahol három vagy több azonos színű golyó összegyűlik, az a rész leesik, eltűnik), és ennek a ketten játszható "versenyváltozata", amivel elég sokat játszottunk mostanában Gabival, és azt vettem észre, hogy valamiért egészen rossz kedvre tud hangolni egy félórás, órás párviadal, pedig elég kiegyenlített a küzdelem. Ez valahogy olyan játék, hogy a leggyakrabban az az érzésed, hogy neked mindjárt véged, a másik meg sokkal jobban áll. Megfigyeltem, hogy a legtöbbször egyszerre, egy időben érezzük ugyanezt mind a ketten, tehát nyilván valamilyen teljesen szubjektív dologról van szó. A legfurcsább, hogy még akkor is nyomott kedvem lesz tőle, ha összesítésben nyerek.
Az egészben az a legzavaróbb, hogy pontosan tudok erről a hibámról, és mindig igyekszem küzdeni ellene, mégsem járok sok sikerrel. Kíváncsi vagyok, mi lehet ennek a tudományos alapja, illetve hogy lehet-e valamilyen hatásos módon "gyógyítani". Ha valakinek van erről információja, írjon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)