2007. március 22., csütörtök

In memoriam John Backus

Meghalt John Backus, a FORTRAN megalkotója. A járatlanabbak kedvéért: a FORTRAN volt az első igazi programozási nyelv, ahol már nem gépi kódban kellett programot írni. Megalkotásakor, 1954-ben még nem létezett a Noam Chomsky nevéhez fűződő formális nyelvek elmélete, ennek köszönhető, hogy a programok értelmezése nem minden esetben egyértelmű, ez több, anekdotikussá vált programhibához vezetett, például amikor állítólag egy Mars űrszonda elszállt a végtelenbe, mert egy ciklus belsejébe szánt sort a fordító a ciklus után végrehajtandó utasításnak értelmezett. Szintén Backus nevéhez fűződik a BNF, azaz Backus-Naur Form, amelyet épp formális nyelvek tömör leírásához szoktunk használni.

Teavizsgálat

Azt olvasom, hogy néhány kínai újságíró pár elit kórházban vizeletminta gyanánt teát adott le laborvizsgálatra, hogy ellenőrizzék, a kórházak hogyan reagálnak. Az eredmény meglepő: tízből hat helyen fertőző betegségeket állapítottak meg a mintából. Azért elég ciki, hogy még csak azt sem tudják megmondani, hogy a minta nem vizelet. Az ötlet egyébként nem rossz, lehet, hogy itthon is tesztelni kellene hasonló módszerekkel a különböző intézményeket.

Játékpszichológia

Az az igazság, hogy nem szeretek veszíteni. Persze ki szeret, a különbség az, hogy én ráadásul elég rosszul viselem, ha kikapok. Aki játszott már velem, ellenem, tudja. Én is tudom, és igyekszem is tenni ellene, játék közben rendszeresen figyelmeztetem magam, hogy ez csak játék, és mégis. Persze nem mindegy, hogy milyen játékról van szó, van, ahol a veszítés nyomasztólag hat rám, és elveszi a kedvemet a további játéktól, de van, ahol folytatásra ösztönöz. Az előbbi csoportba azok a játékok tartoznak, ahol az alulmaradás a játék minden fázisában jól érezhető, és sokáig tartó, ilyen például a Risk, ahol két-három órán keresztül egészen nyilvánvaló, ha te vagy a rosszabb. A "haláltusa" sokáig tart, és egy idő után már nem lehet ellene semmit tenni, mégis végig kell játszani, így kívánja a játéketika. Utóbbi csoportba többféle játék is tartozik: azok, amelyek sok rövid fordulóból állnak, és sűrűn változik, hogy éppen ki nyer (bár itt éppen annyira nyomasztó lehet, ha állandóan az egyik fél nyer), meg azok a különféle konstrukciós játékok, amelyet többen játszanak ugyan, de egészen a játék végéig nem nyilvánvaló, hogy ki áll vesztésre. Ilyen például a Settlers of Catan, amelyben mindenki építgeti a maga birodalmát, és csak a végén derül ki, hogy kinek lett a legtöbb pontja. Persze itt is alakulhat úgy a szerencse, hogy valaki egészen nyilvánvalóan alulmarad, de ez azért ritka.

Mindezt azért jutott eszembe leírni, mert van egy egyszerű kis játék, a Monkey Bubble (sok változata létezik, ez az, amikor színes golyócskákat kell kilőni a "plafonra", és ahol három vagy több azonos színű golyó összegyűlik, az a rész leesik, eltűnik), és ennek a ketten játszható "versenyváltozata", amivel elég sokat játszottunk mostanában Gabival, és azt vettem észre, hogy valamiért egészen rossz kedvre tud hangolni egy félórás, órás párviadal, pedig elég kiegyenlített a küzdelem. Ez valahogy olyan játék, hogy a leggyakrabban az az érzésed, hogy neked mindjárt véged, a másik meg sokkal jobban áll. Megfigyeltem, hogy a legtöbbször egyszerre, egy időben érezzük ugyanezt mind a ketten, tehát nyilván valamilyen teljesen szubjektív dologról van szó. A legfurcsább, hogy még akkor is nyomott kedvem lesz tőle, ha összesítésben nyerek.

Az egészben az a legzavaróbb, hogy pontosan tudok erről a hibámról, és mindig igyekszem küzdeni ellene, mégsem járok sok sikerrel. Kíváncsi vagyok, mi lehet ennek a tudományos alapja, illetve hogy lehet-e valamilyen hatásos módon "gyógyítani". Ha valakinek van erről információja, írjon.

2007. március 21., szerda

Hétmérföldes csizma

A nap második tech-post-ja, ha egy üzlet beindul... Ezúttal egy orosz találmányról. Nem részletezem, tessék elolvasni a cikket, a lényeg, hogy egy kicsi, lábra szerelhető, robbanómotoros szerkezet segítségével nagyokat lehet lépni. A cikk tízkilométerenként egyliteres benzinfogyasztást említ, ami nekem őszintén szólva kicsit magasnak tűnik, persze lehet, hogy ez a fajta mozgás nem kedvez a motorok hatkékonyságának. És az sem egészen világos számomra, hogy hogyan lehet megállni, a leírásból ugyanis az derül ki, hogy az egyik lépés beindítja a következőt, sít. Mindenesetre érdekes lenne kipróbálni.

Skywalk


Most olvasom, hogy egy Las Vegas-i vállalkozó a Grand Canyon egy pontja fölé üvegfenekű, félkör alakú folyosót építtet, amelyről le lehet tekinteni a lábad alatt elterülő szakadékba. Még puha "múzeumpapucsot" is kapnak a látogatók, hogy a cipőjük talpa ne karcolja össze az üveget.

Amikor én próbáltam meg eljutni a Canyonba (sajnos sikertelenül, ugyanis rosszul mértük fel a program időigényét), akkor szembesültem vele, hogy összesen két, autóval látogatható pontja van, és ebből az egyikhez (amelyik közelebb van Vegashoz) négykerékmeghajtású terepjáró kell. Nem tudom, hogy ennek környezetvédelmi okai vannak-e, a Canyon földrajzából adódóan nem lehet más pontokon jól megközelíteni, vagy egyszerűen nincs többre igény, bár gyanítom, hogy leginkább az elsőről lehet szó.